Adják vissza a pacsuliillatot! 

Világéletemben utáltam korán kelni. Kislányként is. De húsvéthétfőn kevéssé morogtam érte (gyerekként), ha idejekorán kivertek az ágyból. 

Hagymahéjban főtt tojások már a verandán előkészítve, kis tálcára sütemény, mellette üdítő a kicsiknek, sör, bor, pálinka a felnőtteknek. A hűtőben franciasaláta, hidegtál a közelieknek. A templomban töltött egy órában a nagymamám locsoltatta meg a blúzomat az akkor érkező verselőkkel. 

Nem mindig tudtuk jól belőni (vagy mi, vagy a tyúkjaink) a megfelelő tojásmennyiséget, ilyenkor a bátyám mentette meg a helyzetet a lányoktól házalt hímeszsákmányával. 

Később megkoptak a versek, iskolaváltással lecserélődtek a locsolkodók is. Ami  biztos pont volt: a kaszonyi táborosok. Rendszerint anyuka gyerekekkel, büdös férfikölnivel (rettenet, trojnoj a neved).

Amikor már a korosztályom sem az üdítő-sütemény kombinációját preferálta, megkezdődött az ünnepi italos történetek vidám gyűjteményeinek sorozata. Leanderbe dőlő húsvéti mimóza, hamupipőkét megszégyenítő férficipő-elhagyás, idegen udvarokra történő feltévedés, illuminált szerelmi vallomások, kakaskodás, kutyaharapás (fogakkal, nem szőrével), nagy lelki kitárulkozások, még aznapi macskajaj és pacsuliszag minden mennyiségben. 

Aztán a csodás világjárvány ránk zárta az ajtókat, a háború pedig szanaszét kergette a locsolókat, mi pedig itt maradtunk a saját parfümillatunkkal. 

Hiányoznak a locsolkodós húsvétok. Az ismerős arcok. A rokonokkal, régi barátokkal folytatott nagybeszélgetések. Még az erőltetett menetben történő mosogatást se bánnám, sőt, a rettegett trojnojt is bevállalnám, ha változtathatnék a helyzeten. De egyelőre nincs más, mint a nosztalgia, és a nagymamám korosztályától gyakran hallott régenmindenjobbvolt kesergés. Idejekorán megöregedtem. 

Pallagi Marianna

Kárpátalja.ma