Légy hálás!

Mögöttünk egy év. Nem mondhatom, hogy egyszerű volt. Sőt! Nehézségekkel, megpróbáltatásokkal, nem várt akadályokkal és problémákkal teli mindennapokat élhettünk meg. A XXI. század új kihívásával szembesültünk: egy háborúval, mely meghatározta napjainkat. Visszatekintve mégis azt mondom, hogy hálás vagyok.

2022 a hálaadás éve lesz. Év elején többször elhangzott ez a kijelentés. Ezt hallottam az istentiszteleteken, egyéb egyházi alkalmakon. Jómagam valóban ezt éreztem legbelül. Januárban még valóban úgy is gondoltam, hogy a korábbi időszak panaszkodásai, a kovid járvány sok nyűge és kellemetlensége után tényleg itt az ideje hálát adni. Talán ez az év más lesz. Talán jobb, mint a korábbiak. Hiszen most hálát kell adni, keresni a jót. Ez a cél… Ez volt a cél.

Aztán jött február 24. és minden megváltozott. Rakéták, fegyverek, háború, hadiállapot. Bementem a munkahelyemre, mert hát mi mást tehettem volna. Magam sem tudtam. Aztán hazajöttem, mert mindenki ezt tette. Ám nagyon sokan mentek is tovább. Hogy hová, azt még maguk sem tudták, csak el innen.

Emlékszem, ültünk otthon és gondolkodtunk. Napokig. De azt sem tudtuk, min gondolkodunk. Tanácstalanság vett körül, mégis maradtunk…

Rádöbbentünk, hogy a családunk, a rokonaink és a barátaink többsége elment. Mondhatom, egyedül maradtunk. Teljesen magamba, magunkba roskadva. Hogyan tovább és hogyan tovább, és….? Mi lesz ezután?

A kis családomon kívül egyetlen kapaszkodóm maradt: elmentem istentiszteletre. S megint elém került a gondolat: 2022 a hálaadás éve! De hát miért adjak hálát? Hogyan tudnék hálát adni ilyen körülmények közepette. Legyek hálás azért, hogy mindenki elmegy? Azért, hogy minden utcában katonákat látok, akik behívókat osztogatnak? Azért, hogy nem járunk be dolgozni, mert egyszerűen azt sem tudjuk, mit hoz a holnap? Azért, mert iskola sincs, és a gyerek otthon csücsül? Azért mert mindenki tanácstalan? Azért, mert az üzletben mindenki pánikvásárol? Vagy azért, mert nem tudsz pénzt váltani, mert nincs valuta? Vagy azért, mert az üzemanyagra napokig kell várni? Vagy azért, mert alig van áramszolgáltatás, és a nap nagy részét a sötétben ülve töltjük? Még sorolhatnám…

Kellett egy kis idő, amíg lenyugodott a lélek.

Tíz hónapja tart a hadiállapot. Tíz hónapja éljük az életünket nehezített körülmények között. Tíz hónapja, és még mindig bizonytalan, hogy hogyan tovább… És eljött a karácsony, a szeretet ünnepe. Amikor meg kell álljunk, amikor csendesednie kell a világnak, amikor várjuk a csodát. S amikor részesei lehetünk mi magunk is az ünnep szentségének… És rádöbbenek, hogy hálás vagyok!

Hálás vagyok, mert már tíz hónapja bírjuk a nem mindennapi állapotokat.

Hálás vagyok, mert akiket szeretek, itt vannak mellettem épségben és „biztonságban”.

Hálás vagyok, mert a nehéz időszak kezdetén számtalan távoli barát és ismerős keresett meg, ajánlott segítséget, s könnyeivel küszködve mondott pár jó szót, én pedig könnyeimmel küszködve köszöntem meg a felém nyilvánított gesztust.

Hálás vagyok, hogy olyan sokan gondoltak ránk. Nem éreztük magunkat elhagyatva.

Hálás vagyok, mert a szívemnek kedves barátok, rokonok, ha távol is vannak, de épségben tudjuk őket.

Hálás vagyok, mert nem kell nélkülöznünk, van tető a fejünk felett, van ruha a testünkön és van étel az asztalon.

Hálás vagyok, mert szeretetben és meghittségben telt a karácsony.

Hálás vagyok, mert van, akinek elmondhatom az örömöm és bánatom, van, aki meghallgat.

Hálás vagyok, mert élek! Mert az Úr gondot visel rám!

Légy hálás Te is, aki ezt olvasod, bárhol is vagy! Nem könnyű megkeresni a néha hajszálon függő jót, mely egy pillanat alatt szertefoszlik, ha jön egy enyhe szellő. De bele kell kapaszkodni még a leggyengébb ágba is. És örülni, hogy megtart, hacsak egy pillanatra is. Szóval, légy hálás Te is!

Gál Adél

Kárpátalja.ma