Névnap
A családomban, szűk rokonságban mindig megültük a névnapokat, születésnapokat. Tíz-tizenöten az asztal körül: nagynénik, nagybácsik, nagymamák, unokatesók. Sütögetés, halászlé, húsleves, hidegtál – az adott évszak is befolyásolta az ünnepi menüt.
Az én névnapom mindenszentekre esik, így stabil programponttal indult az összejövetel: temetőzéssel. No nem feltétlenül nekünk, gyerekeknek. A dátumot rendszerint pocsolyás, esős, szürke időjárás kísérte (legalábbis emlékeim szerint), egy sosem ismert nagypapa sírjára virágot vinni inkább csak kötelező rituálénak tűnt. Jobb volt a melegben maradni és römizni a férfiakkal.
Aztán egyre szűkebb körben gyűltünk az asztal köré. A számomra sosem volt nagypapa mellé dolgos, csupaszív, jó nagymamánk került. Már nem volt letudnivaló programpont a temetőzés. Keserű ragaszkodás, belső indíttatás kimenni hozzá, megsimogatni a fejfát, „beszélni vele”. Aztán könnyebb szívvel indulni haza. Örülni, hogy még megfoghatom az apai nagymamám kezét. Talán egyedül az ő névnapját nem ünnepeltük egyébként. Hülyeségnek tartotta, nem ebben nevelkedett (persze a miénket ki nem hagyta volna). Ha képeslapot vittem, köszöntöttem csak legyintett: lemegy, mint a többi, ugyanolyan nap. Olyan sikeresen tolta a névnapellenes propagandát, hogy nem rögzült a dátum sem. Szégyenszemre még a lányom névnapját – ugyanekkor van – is le kellett csekkolnom július elején, pedig már másodszor volt. Köszönjük dédmami…
Az apai nagymamámnak „köszönhetem” az eddigi legemlékezetesebb névnapomat is. Hogy a saját igazát erősítse a névnapok lényegtelenségéről, vagy azért, mert mindenszenteknél stílusosabb dátum nincs a halálra, nem tudom. Mindenesetre fogta magát és nagymamátlanul hagyott egy november 1-jén. Stílusosnak stílusos. Névnapi ajándéknak fölöttébb pocsék.
Azóta ez a nap elsősorban az övé, de a lányom névnapjait sem fogja megúszni. Mindig elmondom majd, hogy a karcos humorú dédmamája is ma ünnepelne. Még virágot is kap. Bosszankodjon csak odaföntről.
Pallagi Marianna