Nyakunkon a karácsony vagy a szívünkben?
Rohan az idő. Csak azt veszem észre, hogy telik egyik nap a másik után, és megint itt a karácsony.
A tavalyi fenyőfa, elszáradtan ugye, de még mindig a fatárolóban hever. Úgy gondoltuk, eltüzeljük bográcsozás közben, nemsokára azonban már a következő fát vehetjük.
Rohanunk, listát írunk, valaki már díszeket vásárol október végén, még sincs időnk, mégis kikészülünk, idegroncsok vagyunk, mire szenteste leülünk az ünnepi asztalhoz.
Pedig nem a nyakunkon kellene, hogy legyen a karácsony. Nem az az érzés kellene, hogy kavarogjon bennünk, hogy megint itt van, hogy megint elmúlt egy év, hanem a szívünkben kellene éreznünk. Várakoznunk, mint gyerekkorunkban. Várni, hogy feldíszítsük a fát, hogy istentiszteletre menjünk, majd összegyűljön a család és együtt énekeljünk. Mert gyerekként igazi bizakodás volt bennünk, a szívünkben éreztük a csodát, és valóban vártunk, várakoztunk. Nem teherként tekintettünk az ünnepre.
Hiszen mit is ünneplünk karácsonykor? Megszületett Krisztus, a mi Megváltónk. Talán ha erre figyelnénk ahelyett, hogy a legnagyobb fát díszítsük fel már novemberben, jobb hely lenne a világ.
Az idei év pedig talán még a háború előtti időszaknál is nehezebb. Sok család van szétszakítva, így még nagyobb szükségünk van arra, hogy megéljük a csodát, hogy reménnyel tudjunk tekinteni a jövőre, mert van valaki, aki figyel ránk és gondunkat viseli.
Kívánom mindenkinek az elkövetkező időre, hogy szívében élje meg a várakozás időszakát, és arra figyeljen, ami igazán lényeges, hiszen nagy örömhírt hoznak majd az emberiségnek szenteste.