Szívek, blokkok, bizonyítékok
Február derekán a kereskedelem ismét érzelmi rohamot kap. A polcokon pirosba öltözött plüssállatok állnak csatasorban, a csokoládék vallanak szerelmet helyettünk, az áruk alapján pedig a rózsáknak sincsenek önbizalmi problémáik. Úgy tűnik, a szeretet megérkezett… kamionnal szállítva.
Amikor Valentin-nap közeleg, vele együtt érkezik hozzám is az a bizonyos nyomás, mintha ilyenkor kötelező lenne ünnepelni. Mintha a naptár piros betűje egyszerre felszólítás is lenne: bizonyítsd be, hogy érzel! Lehetőleg látványosan.
Érdekes jelenség, hogy miközben a boltok minden eddiginél nagyobb választékban kínálják a romantika tárgyi bizonyítékait, magából a romantikából mintha kevesebb jutna. Nemcsak az utcákon, a filmvásznon is. A mozikban egyre ritkább a klasszikus szerelmi történet, de lehet, csak én nem találom őket. A nagy egymásra találások, a végzetes pillantások valahogy kiszorultak. Helyettük ezerszer megmentik az univerzumot, galaktikus csatákat és posztapokaliptikus túlélési gyakorlatokat bámulhatunk. Úgy tűnik, a mai közönség könnyebben hisz egy beszélő mosómedvében, mint egy életre szóló szerelemben.
Valentin-napon az ember – ha akarja, ha nem – kénytelen szociológussá válni. A kirakatok előtt állva akaratlanul is belezavarodik abba a gondolatkísérletbe, milyen lehet azoknak az élete, akik ilyenkor egyedül vannak. Nem feltétlenül tragikus, csak éppen nem piros szívecskés, miközben a boltok harsányan bizonygatják, hogy a boldogság bizony páros szám… holott emberek milliói ülnek teljesen szabályosan egyesével.
Aztán ott vannak azok is, akiket nem a szerelem, hanem a gravitáció tart együtt. A megszokás, a közös hitel, a család, a „majd egyszer jobb lesz”.
Ebben az időszakban mintha minden érzést számszerűsíteni kellene, mintha a szeretet súlyát ajándékcsomagokba zárnánk.
Közben ott van bennem az a furcsa érzés, hogy ezek az érzelmek önmagukban nem elegendőek valakinek… kell hozzá a látvány, a bizonyíték.
Bevallom, én ilyenkor nem is tudom, mit kellene ajándékoznom a páromnak. Kicsit kötelességnek érzem az egészet, ez a „parancsszóra romantika” valahogy idegen tőlem. Sokkal jobban hiszek abban, hogy a hétköznapok szürkeségében kell igyekezni „jófejnek” lenni, és bármelyik másik hétvégén is fontos, hogy közös programokat csináljunk, ne csak akkor, amikor a naptár előírja.
Most hétvégén sem lesznek nálunk nagy gesztusok. Csak megnézünk együtt egy szép, régi romantikus filmet (mert az újak között valahogy nem találtam), és készítünk egymásnak valamit a konyhában. Számomra ez az igazi: már attól is szeretve érzem magam, hogy ott vagyunk egymásnak minőségi közös időt eltöltve, és érzem, hogy a közös étellel, a figyelemmel gondoskodunk egymásról. Később talán kimegyünk sétálni egyet, és ha úgy tartja kedvünk, beülünk valahová egy kellemes helyre. Nem a dátum miatt, hanem mert jó csak úgy lenni, egymásra és nem a kirakatra figyelve.
Bak-Kun Viktória