Tárcajegyzet: az eltűnt katonának
Halott katonák fotói kék-sárga háttérrel. Öregek, fiatalok. Egyikük sem te vagy. Ezt neked írom, gyermekkori barátom, aki már egy éve eltűntél. Neked, az emlékedre. Nem akarlak elfelejteni.
Nemrég Huszt központjában láttam kiállítva az elesett katonák arcképcsarnokát. Először el akartam olvasni minden katona nevét és életkorát, de nem ment. Ránéztem az egyformán kék-sárga vászon elé illesztett arcokra, és azon gondolkodtam, hogy a koporsóban hogyan nézhettek ki. Aztán pedig azon, hogy neked is lesz-e majd ilyen képed.
Te tényleg menni akartál. Megmutatni, hogy igazi hazafi vagy. Bebizonyítani, hogy nem vagy másodrangú állampolgár. Aztán eltelt pár hónap, a haverod osztotta meg a fotódat az adataiddal, hogy hol láttak utoljára.
Miután eltűntél, szabad időmben sokáig a fogságban eltűntek bázisait olvasgattam. Sőt, megkértem mást is, hogy kutakodjon, hátha rád bukkan egy fogolylistán. Minden kicsit is hasonlító beazonosítatlan fogolynál reménykedtem, hátha te vagy az. Aztán teltek a hónapok, és már nem mertem a listákat böngészni. Mert amíg nem nézem át, ott a lehetősége annak, hogy ott vagy az élők között.
Meg akarom írni a történetedet, te eltűnt srác. Hogy milyen voltál gyerekként. Hogy utána nem beszéltünk, csak biccentettünk egymás felé, ha találkoztunk a városban.
Amikor megláttam a posztot az eltűnésedről, akkor tudatosult bennem, amit már hetek óta tudtam, mert beszélték, de nem akartam felfogni. Azt, hogy talán már nem is létezel.
Néztem a képet, amin te voltál, és mégsem te. Ez nem az a kölyök, akivel gyermekként fára másztam. Ki ez a megviselt arcú katona? Ez lennél te?
Ezek szerint igen. Eltelt annyi év, és mi nem beszéltünk. Talán már nem az vagy, akivel a számítógépen autós játékokat játszottam. Felnőttünk, eltávolodtunk. Ez teljesen normális. Az viszont nem, hogy én 25 leszek idén, de lehet, hogy te nem töltötted be a 26-ot.
Hé, te eltűnt srác, gyere haza! Menjünk vissza oda, amikor még nem volt háború. Másszunk fel a birsalmafára, és hallgassuk a recsegős walkmanedet, ahogyan azt gyerekként tettük. Játsszunk megint Need for Speedet a púpos ekrános kompjuteren, és hallgassuk rongyosra David Guettatól a The world is mine-t. Aztán pattanj fel a százéves bringádra, és menj halászni a Borzsára.
Az agyam tudja, hogy ennyi idő után lehetetlen, hogy élj, de a szívem mindig reménykedik, hogy egy nap újra összefutunk a téren, és fejbiccentve rám köszönsz.
Te eltűnt katona, veled veszett el a gyermekkorom egyik legszebb része. Bárhol is vagy, remélem, jó neked, nem fázol, nem éhezel, és nem kell félned.
Sz. Kárpáthy Kata