Tárcajegyzet: hazafelé
Mindenütt jó, de a legjobb otthon rossz, de otthon legalább itthon vagyok, a sajátomban.
A vonaton rendszereztem magamban az elmúlt napokat. A háború óta első határátlépésemet, utamat, Pesten tartózkodásomat, és a hazatérésemet. Ilyen hosszúnak soha nem tűnt még három nap.
Normális esetben a vonatúttól egyáltalán nem félek, sőt. Jót alszom a vámig, aztán Záhonytól a Nyugatiig. Most viszont volt bennem némi félsz: mi van, ha beüt a krakk helyett egy rakéta, hiszen Volócon se gondolták volna, aztán… Aggódtam, hogy mi lesz addig (nem mintha befolyásom lehetne a történésekre), vajon a családom nem kerül-e veszélybe, nem történik-e valami olyasmi itthon, amikor szükség lenne a segítségemre, de én meg épp a magyar fővárosban üldögélek lattét szürcsölgetve.
Pont a volóci eset miatt akartam lefújni az utat, már azon agyaltam, hogyan adagolom be a tanáraimnak, hogy mégsem megyek a foglalkozásokra. A szüleim higgadtsága volt az, ami meggyőzött arról, hogy nyugodtan mehetek, nem rajtam áll vagy bukik az itthoni helyzet.
Amikor megérkeztem az aluljáróba, szirénázni kezdett a telefonom. A vécés néni értetlenül nézett rám, zavartan mondtam, „tudja, otthon most légiriadó van”. Bólintott, vette a lapot.
Azon a három napon, amíg távol voltam, ki nem esett a kezemből a telefon, a „trivogás” térképet nézegettem állandóan. Feszültebb voltam, ha jelzett az app (töröld má’ le! – tanácsolták páran itthon, de úgy vagyok vele, inkább tudjam, hogy mikor lehetséges a veszély, mint ne, aztán baj legyen), és fellélegeztem, amikor Aresztovics megszólalt: uváhá, vidbij povitrjánoji trivohi.
Volt, hogy megéreztem a légiriadó közeledtét, idegesen sétáltam az úton, aztán felvisított a telefonom. „Te szimbiózisban vagy Kárpátaljával” – írta egy haverom. Így is mondhatjuk.
Az Andrássy úton voltak szombaton az óráim. A fejem fölött repkedő helikopterek, amik a Giro d’Italia miatt voltak a levegőben, nem kellemes érzéssel töltöttek el. Csak az járt a fejemben, hogy otthon mi van.
Vettem két könyvet: Lövétei Lázár László Feketemunka című kötetét és Fekete Vincétől a Halálgyakorlatokat. A Feketemunkával kezdtem, ahogy olvastam, minden sorában az enyéimet láttam, akik Csehországban, Németországban vagy épp Magyarországon kuliznak. Már a könyvborító elragadott, a saját, szintén szétpecsételt útlevelemre asszociáltam róla.
Megnyugvás volt hazazakatolni. Olyan örömmel vettem meg a jegyet a Latorca NIC-re, mintha a nyertes ötöslottó szelvényét kaptam volna meg. Hogy valahogy elteljen az a több mint hét óra út, a Halálgyakorlatokat olvastam. Az ukrán vámra érve fejeztem be az utolsó verset.
A munkácsi buszon zötykölődve ért el a mobilszolgáltatóm SMS-e: „Köszöntjük Ukrajnában! Nagyon örülünk az Ön hazatérésének.” Én is örültem. Az én háborútépte országomban voltam. Végre, itthon.
Szabó Kata
Fotók: Kárpátalja.ma