Új év, régi félelmek. Egy évvel közelebb…
Van ez az általános elképzelés, hogy az újév a remény ünnepe. Ilyenkor az ember előre néz, tervez, és elhiszi, hogy most majd tényleg minden más lesz. Pezsgő, csillogás, hangzatos mondatok, fogadalmak, aztán általában annyi történik, hogy semmi nem változik. Csak mi leszünk egy évvel idősebbek.
Én ebben az ünnepben nem nagyon találok már reményt. Lehet ezt pesszimizmusnak nevezni, de inkább azt mondanám, józan ész. Éjfél körül bennem nem a jövőbe vetett hit kapcsol be, hanem az “ABBA-szindrómám”. Szól a Happy New Year, és az ember hirtelen érzi, hogy telik az idő, hogy valami elmúlt. Már nem ugyanaz, mint pár éve.
Ilyenkor eszembe jut Dan hadnagy a Forrest Gumpból. Szilveszterkor egy New York-i lakásban ül. Nincsenek lábai. Nincsenek tervei. Van mellette két nő, akiket alig ismer, és van pár üveg pia. Nem a jövőre gondol, csak bámul maga elé. A szilveszter neki nem ünnep, inkább egy kellemetlen pillanat, amikor rájön, hogy nem ott tart, ahol hitte. Felmerül a kérdés: ennyi volt? Így alakult? Innen kell továbbmenni?
Valami hasonló jut eszembe Michael Corleonéról is A keresztapából. A buliban mindenki „buon anno”-zik, konfetti repked, együtt isznak, és nézik a meghívott táncosnőket. Ő ezalatt rádöbben, hogy az élete szétesett. Sem az embereket, sem az életét, sem a jövőt nem tudja irányítani. A zene hangos, ő zavartan simítja a haját, törölgeti a szemét. Az újév neki nem ígéret, hanem ítélet. A rendező, Coppola nem véletlenül választotta ezt a pillanatot: szilveszter az a nap, amikor nincs hova menekülni a sorsunk elől.
A mi életünkben is ez történik. Szilveszter utolsó perceiben még viccelődünk, hogy „majd jövőre”, éjfél után pedig rájövünk, hogy nem lett jobb semmi, csak közelebb kerültünk a következő születésnapunkhoz. Ha az ember már nem a tizennyolcat várja, hanem számolgatja az éveket, akkor az újév nem ünnep, hanem számvetés.
Persze a magyar ember ilyenkor legyint. Volt virsli, lencse. Ezek szerencsét hoznak, a lencse pénzt, a malac meg kitúrja a jót. Amíg lehetett, petárdáztak is. Mert nálunk a rosszat zajjal kell elűzni, minél hangosabb, annál jobb. Ha ez tényleg működne, január elsejére már nem maradna rossz a világon, legfeljebb pár idegroncs kutya és néhány kialvatlan ember.
Lehet erre azt mondani, hogy ne legyünk már ennyire negatívak. Csakhogy aki ezt mondja, valószínűleg még nem hallgatta végig a Happy New Year-t úgy, hogy közben egy ablak tükrében nézett szembe önmagával. Nem gondol bele abba sem, hogy az idő nemcsak telik, hanem magával visz dolgokat. Embereket, lehetőségeket, illúziókat. Mégis, az újév ad valamit. Nem nagy dolgokat, csak egy pillanatot, amikor meg lehet állni. Nem megjavítani az életet, csak megfigyelni.
Az idő halad tovább, ez biztos, a lényeg, hogy még élünk. Még láthatjuk a világot, tapasztalhatunk új dolgokat, találkozhatunk emberekkel. Minden nap ad valami újat, és minden év hozzánk tesz egy kis bölcsességet. Az öregedés sem más, csak tapasztalat felhalmozása.
Az új év nem hoz varázslatot, nem ad csodát. A valódi ajándék maga az élet, hogy még érezzük, láthatjuk, megtapasztalhatjuk, ami jön. Minden nap lehetőség, hogy valami újat tanuljunk, élvezzünk, vagy egyszerűen csak legyünk. Ebben van a remény. Nem a pezsgőben, nem a babonákban, nem a lencsében. Hanem abban, hogy még élünk. Még megtapasztalhatjuk, ami jön. Még élhetünk. Még hallhatjuk a kutyákat ugatni, láthatjuk a csillagszórókat, ihatunk egy korty pezsgőt, és pont ez a legnagyobb csoda.
Bak-Kun Viktória