Valóságok párbeszéde: A tehén története

Szerző: | 2016.05.29., 17:10 | Valóságok párbeszéde

Fotó: Végh László

Olena Korova az Elő-Kárpátok vadregényes dombvidékén született. Felmenői hetedíziglen tős gyökös kárpátaljai lakosok voltak. Bár a vidék sosem volt tejjel-mézzel folyó Kánaán, de Olena és ősei mindenkor igyekeztek hozzájárulni ennek létrehozásához. Bár bőgésük sem volt a gazdaságpolitikáról, meg a hazafiságról, évezredes hagyományuk miatt múúú-száj volt tejelniük embertársaiknak.

Olena gyerekkorában vidáman szaladgált a dombok között megbúvó völgyek dús legelőin. Boldognak érezte magát, önfeledten játszott a társaival, minden marhaságban benne volt. Felcseperedve aztán kezdte úgy érezni, hogy ez a vidék, a dombokkal és a völgyeivel, a távoli fenyvesekkel és hideg vizű gyors patakokkal kezd szűkké válni a számára. Édesapját nem ismerte, bár édesanyja sokat mesélt neki az egyszeri találkozóról, amikor ő fogant. Elbeszéléséből felsejlett egy önérzetes nagy barom alakja. Olena büszke volt édesapjára, csak később tudta meg, hogy egykori játszótársai világra jöttét szintén ő fedezte. Nem baj, annál jobb. Az a kibírhatatlan Nyikita Hávkáj meg csak hadd ugassa habzó szájjal a rágalmait!

Olena más volt, mint a társai, többre vágyott, minthogy egész életében a helyi történéseken kérőddzön, nagy terveket dédelgetett. Egy idő után már oda jutott, annyira a gondolat hatása alá került, hogy sivár sorsán keseregve naponta elbőgte magát. Egyik nagynénje próbálta vigasztalni, aki fiatal korában szintén nagy álmokat kergetett, mégis itt öregedett meg ezeken a kies lankákon. Világjárt tehén volt, egyszer elszökött és csak a harmadik faluban fogták el. Ősei nem e tájról származtak, amit a Holstein családnév is ékesen bizonyít. Olena sokszor ábrándozott arról az országról, ahol még a marha is tulipánt legel. A kitörésen járt az esze, ami nem volt könnyű, mert a kétlábú mindig a közelben téblábolt, no meg Nyikita folyton rajtuk tartotta a szemét. Olena rabszolgának érezte magát, kényszermunkásnak. Olyan lénynek, akit nem vesznek emberszámba, állat módjára dolgoztatják, evésre kényszerítik, hogy aztán munkája eredményét a kétlábú fölözze le, aki azt mással fizetteti meg.

Utazni szeretett volna, tanulni, megismerni más tájakat, népeket. Sok időt töltött az egyik buszmegálló oldalán lévő málló mozaik nézegetésével. Mosolygó, erőtől duzzadó kétlábúakat ábrázolt, akik különböző ismeretlen ruhákba meredve tekintettek egy kopasz társukra, aki ujjával nyugat felé mutatott. Persze Olena nem tudta, hogy merre van nyugat, meg, hogy azt így nevezik. Az viszont feltűnt neki, hogy a távolban hosszú fekete csík húzódik, és bizonyos időközönként valami nagy zajos kígyó végig dübörög rajta. Holstein Mariskától megtudta, hogy az a kétlábúak szállítóeszköze, az ő őseit is így hozták ide egykoron. Olena elhatározta, hogy ezt megnézi magának.

Másnap a gazda egy másik kétlábúval beszélgetett, a többiek között szóba került, hogy Budapestről érkezik egy híres fotóművész, aki mindent megörökít ördöngős masinájával. A két ember arra mutogatott, amerre Holstein Mariska ősei hazáját sejtette, de megtudta, hogy közötte van még azonban egy Magyarország nevű hely, ahonnét a fotós érkezik. Olena gyorsan kiderítette, hogy benne is folyik némi magyar vér, no meg sok ottani lakos kóstolta már a tejét, elszökik, megnézi magának ezt a Magyarországot. Füles Elek, a szamár szomorúan mesélte neki, hogy ehhez nem is olyan régen még nem kellett volna kitennie a patáját a mezőn túlra, hiszen nagyon sokáig ez az ország itt volt helyben.

– Elek bácsi, ne nézzen már marhának! Azt még a legkisebb boci is tudja, hogy az országok nem vándorolnak – fortyant fel Olena.

–Jajj, kis múú, akarom mondani, butus, maradj veszteg, nehogy valami marhaságot csinálj! – intette édesanyja.

De Holstein Mariska bátorította, és Olena is úgy érezte, itt a lehetőség, megkeresi a fotóművészt, és modellt áll neki. A fotó majd megjelenik abban a Magyarországban, és akkor majd felfedezik, hogy milyen okos marha ő. Még akár tv-reklámokban is szerepelhet.

– Hülyeség – vakkantotta Nyikita.

A szökésben az egész csorda segítette, Nyikitát annyira lefoglalta a sok barom összeterelése, hogy nem vette észre, amikor Olena benyargalt a közeli ligetbe. Elindult hát a nagy útra, egyenesen a távoli csík felé. Félnapi baktatás után érkezett meg, két hosszú valamit látott, olyan volt az ízük, mint a gazda favágásra használt szerszámáé. Na, ez az, már csak várni kell, hogy jöjjön a zajos doboz. Mariska azt mondta, abban utaznak a kétlábúak, amelyiknek sok szeme van.

Aztán jött is az egyik. Olena először megrettent tőle, és odébb szaladt. De az a valami gyorsan tovarobogott. Aztán jött egy másik is, ennek már sok szeme volt, egyik-másikban emberi arcokat vélt felfedezni.

– Ez az, erről beszélt Mariska – gondolta.

De hiába bőgött, integetett a szarvaival, a következő és az azt követő doboz is sietve odébbállt, hogy néhány perc múlva eltűnjön a távolban. Hosszasan gondolkodott, és döntött. Amikor a láthatáron feltűnt egy újabb doboz, a fajára jellemző kecsességgel besétált a két vasmicsoda közé, és arccal a jövő felé, várta a vonatot.

A vezető már messziről észrevette a sínek között ácsingózó állatot. Miközben fékezett, magában mormogta: Melyik paraszt marháskodik már megint? Hát nincs elég barom a cégnél, még ez is elém áll? A szerelvény végül sikeresen megállt Olenától pár méterre, aki nem is sejtette, hogy milyen veszélyben volt. Kinyílt az első kocsi ajtaja, és egy férfi szállt ki belőle, nyakában fényképezőgép lógott. Megragadva a helyzetet gyorsan készített néhány fotót Olenáról, aki úgy bámult rá, mint borjú a Nikonra.

A fotót lehozta a másnapi Hírlap. A Képszabadság már ekképp tálalta az esetet: Újabb terrorcselekmény Ukrajnában. Eltérítettek egy vonatot. A tettes egy tehén. Ezt aztán átvette a Hírhajhász, a Széna N hírügynökségnek hála az esetről Holstein Mariska távoli rokonai is értesülhettek.

Olena sorsa ismeretlen, bár a helyi állatvédők vezére, Burger Kín szerint sok embernek megfeküdte a gyomrát.

Lengyel János

*Végh László kárpátaljai fotósorozatából nyitott különleges tárlatot a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet február 24-én, Beregszászban. A kiállított képekre kárpátaljai és anyaországi írók, költők és helyi irodalomkedvelők írták meg egyéni reflexióikat, melyeket hétről hétre az olvasóink is megismerhetnek.

Pin It on Pinterest

Share This