A nap verse: Tárczy Andor: Virágfiú

ahol az egyik padon betöltötték végre
cukormázas rendeltetésüket.

Huszonkét „dilinyós” esztendő rajzolt már
virágmintákat a tenyerére, s anyján kívül
más leányt, asszonyt nem érintett, simogatott,
csókolt, efféle gerjedelmei nem is
sarjadtak, éledeztek, mígnem a vesszőkosár
előtt le nem guggolt egy festett fekete
hajú szem-száj-arc-test-csupakacagású
sziromképű, szendénkacér leány, az
ibolyák egyike különlegesen mélylila példánya
után érdeklődő igézet.

„Már megvették, de van még otthon, holnap hozok,
ha megint eljönne…”, este lázas válogatás,
három bokor, az ibolyák is ráéreznek a hangulatra,
táncoltatják mélyzöld levelüket, kiválasztottak,
mosdanak, megtisztulnak a fiú tekintetében,
kipompáznak nevelőapjuk szokatlan hevétől,
másnap ünnepélyesen kelletik magukat a kofasoron,
s érkezik a fekete hajú, szem-száj-arc-
test-csupakacagású igézet és veszi-viszi
a leglilábbnál lilábbakat.

Harmadnap megint jó a vásár, jó felidézni
a szem-száj-arc-test-csupakacagás igézetet,
jó a friss sütemények cukormáza, édesebb,
jó a pad öble, és jobb a virágos kisvilág,
mindaddig, amíg szomszédos lócán a fekete hajú
őt meg sem látva, mézédes csókokat nem vált
mással, egy ismeretlennel…

…Anyja felrohan, feltépi az ajtót a robajra,
minden virágcserép a földön, széttrancsírozva,
megcsúfolva, megtiporva, fia is a padlón,
görcsbe dermedve, konfettiként lepik
fakuló, vergődő viráglepkék.

Naponta délig szétnyitható ponyvaszéken,
a kofasoron, hagyma- és paprikaillatú
asszonyok között, lenhaja kirítt a fõkötők
tarkaságából, a poros-köpetes aszfaltra
az ő újságterítője is ráborult, rajta
fűzfabőrönd, szögletes kosár, fedele
tárva, benne kis cserepekben kék,
lila, sárga, piros virágok tolakodtak:
„Fokföldi ibolyát tessék!”

Beleszeretett ezekbe a növényekbe,
kis tetőtéri kuckójában mindent elleptek
a színes, szelíd és szerény virágok,
nevelgette, pátyolgatta őket, még kedves
beceneveket is adott nekik, szíve sírt,
amikor meg kellett válnia tőlük, de
az értük kapott öt-hat pénz volt
az egyetlen keresete, és szórakozása
a kofák zsibongása, még a trógerek
sörszagú ocsmánykodása is.

„Dilinyós…” – súgtak össze a háta mögött,
„Nem, csak nem olyan, mint mások” – védték a szülei,
megkönnyezve az utána csörgedező rokkantsági se-
gélyt,
„Csernobili fogantatás” – szólt a diagnózis,
„Kivihetnéd őket árulni” – ötlötte ki az anyja,
s az ibolyák először a templom lépcsőjén kellették
magukat, de a kenetes tekintetű kőszenteken
kívül senki sem pillantott rájuk, az igeszomjazó
népek közül csak a tisztelendő vásárolt kettőt,
azt is inkább könyörületből.

A kofasoron viszont rendre ránevetett
a szerencse, kegyéből gyakran minden cserép
elkelt, ilyenkor útja mindig a szemközti
árudába vezetett, ahol helyben kapkodták ki
a villamos kemencéből a bódító illatú
mákos-lekváros-krémes péksüteményeket,
a virágpénzből több fajtára is futotta,
a kosárban szépen megfértek egészen a folyópartig,

Forrás: kmmi.org.ua