Kovács Vilmos: Ébredés

Isten óriási rostájából
az utolsó aranycsillag is kipereg.
Ablakod alatt nyöszörögve ébrednek
az utcán háló szelek.
Csukott pilládat rozsdás fénnyel
feszítik széjjel
s beköltöznek szemedbe az arcok, tárgyak.
Az ész, a szigorú főnök,
beosztott érzéseivel még nem tárgyal,
csak az első álmos gondolat
szólítgatja a tegnapi gondokat,
ennek, annak nevét feledve.
Párnádon lassan már szárad
álmaid szádból csurrant nedve,
s tudatod kapkodva hangolja
a kinti hangokra
idegeid ernyedt húrját.
Isten piros tintába mártja ujját
s rányomja az ég aljára.
Kész az írás: tied a nap.
Életed a sorsnak ajánlva
indulhatsz, vár a kitárult világ.
Az utcán mondod el reggeli imád:
egy jó szót, egy darab kenyeret
s az ámen előtt egy nevet.

A járdát fények öntik el.
S egy vállas gipszmaneken rád nevet.

Forrás: Ma kiáltsatok c. kötet