Aranyosi Ervin: Csillagos éj

Az éj sötétje legyen festővásznad,
s fény-festék cseppek rajta csillagok.
Ragyognak néked, veled kacarásznak,
leutánozzák a tovatűnt napot.

Varázsporukat szerte-széjjel szórják,
apró lyukak az árnyék szőnyegen.
Elcsendesül megannyi földi ország,
hogy bennük békés álmodás legyen…

Az éj sötétjén apró szakadások,
hol átviláglik a fény-végtelen,
vagy leskelődnek távoli világok,
belesnek a lyukas szöveten?

Ki látta már, hogy mi rejlik mögöttük?
Talán egy szebb, egy szeretet-világ,
és ide le csak “tévedésből jöttünk”!
Felismerése fog majd hatni ránk?

Ám mi lenne, ha a csillagos éjből,
lejönne fényként az üzenet,
hogy építhetnénk a szeretet-fényből,
hogy felgyújthatnánk fénylő tüzeket!

A csillagok, tán szemek fenn az égen,
és figyelik, nap, mint nap mit teszünk,
szép lelkek, kit köztünk éltek régen,
s várják, hogy tán bölcsebbek leszünk!

Hogy egyszer tán megértjük a világot
és beengedjük lelkünkbe a fényt,
hogy összefogjuk a sok csillaglángot,
és éltetjük bolygónkon a reményt.