Becske József Lajos: VALLOMÁS
Én már semmitõl se félek.
Nem lázadok, nem remélek.
Mint a füvek, éldegélek,
lassú perceken elégek.
Nincs énem, nincsen hiányom,
se hitem, se kívánságom.
Lapulok lehullott ágon,
földön és szivárványon.
Nyáron a fény megsimogat,
harmat öntöz, esõ sirat,
télen puha paplan alatt
álmodom: a kozmosz halad.
Belém omlik a bukott ûr,
kívül vagyok itt legbelül,
a világ gyökeremre ül
csöndnek, fénynek szerelmesül.
Elszáradt ágán a létnek
talán mégis csak remélek.
Többé semmi mást nem kérek,
mert már csak másokért félek.