Becski Irén: Nyár

Átfutnak az árnyékok a mezőn, s
befutnak a forrás vizébe fürödni.
Bujik a fa is a viz alá, a madár
röptében mártja magát, hüvösödni
az Éter nedves közepében.
A fák likaiba buvik a szél is.

Átbámulok a levegő keritésén s lyukakat
furok rajta kiváncsian, mint a gyermek.
A teremtés veszedelmes titkai kiterülnek.
A nap cigányégető arca tüzel, nagy
kemencéjén pirul a föld kerek kenyere.
A virágok teste névtelenül elmerevül,
vágyuk gyökérig érő reszketés az éj
harmatcseppei után.

A Térben felfelé lassan baktat az állat
arca türés és csendes alázat. A ló arcán
hosszu barázda szenvedésből és földalatti
szomoruságból. A tehén virágos, kerek
szemén a munka foltja sötétlik, s
pillantása szerelem a távoli hüvös
füves felé.

A sárszinü szamár megáll, értni
szeretvén, mért huzza ő az igát?
s az ember ostora alatt megdöbbenve
tovább vonszolja magát. A földszinü
bivaly kitátja száját, egyetlen mivel
a földi gyümölcsöt ő is megérti. Sötét
odujából a szegekre vert, néma
szenvedés felfelé fordul.

Szenvedés, nehéz, állati panasz,
véres bőgés tör fel az ember felé
mindenünnen, a föld fenekéről
a hegyek szájából, a forrás fogai
közül, a hegy négy halma közül, s a
csikó az egyetlen boldog gyermek a
Teremtés keserü zavarában, ki anyja
tőgyéhez szopni siet.