Csornyij Dávid: Szellemtanya

Elszáradt szőlőszárral átölelt ház,
az ablakpárkányon időtorzulás,
ott várnak a csuklyás jelenések
visszatesznek az anyaméhbe.

Halmazban bomlik a fal,
itt nőtt fel a rémület,
a téglák között kihajtott a fehér rózsa,
kedveskedésből, alkalomra.
A házban nem locsolgat senki,
minden festés történelem,
repedéseiben tátong a középkor,
háborúk, álbékék, haldokló hadvezérek.
Öngyilkos hercegnők, akikhez már senki
sem énekel albát,
szenvedő krisztusok, nem látta meg őket
a szürkehályogos isten.
Mezítelen nők felajzott zsiványok
szemtükrében rejtik el keblüket,
s ahol kényszer az erőszak,
a türelem a jajgató kitartás.

A számadás része a gipsznyom.

Itt lakni,
itt lakni már nem lehet.
Omladozik az oszlop és a mennyezet,
a falból szemek pislognak rám:
vigyorognak a holtak,
vártak már, ez lesz az urnám.
Cserepes ajkaik azt súgják:
íme, lelked pislákoló búcsúfénye
megvilágítja az ajtót a következőnek.
És én minden vályognak meggyóntam bűneimet,
amit elkövettem. Ezt csak tisztán lehet:
a halottaknak nincs életnedvük, így sajátomat fröcskölöm
a falra, megszentelem, távozz innen, Isten nevében.

Nem vagyok egy született ördögűző,
kevés nekem a gumiszoba.
A hippokampusz romjain ordítok,
vajon én vagyok a próféta?

Forrás: Együtt 2019/6

Nyitókép: Sápi Éva