Czébely Lajos: Elégia tébolyult évszakokról

Sorsunk imbolygó jelen fölött
feszülő mennybolt
– várakozás,
tétova gondolatok
állandósulása könyvespolcokon
– história.

Csak a most volt,
csak a most van,
csak a most jön,
vigyázz,
mert el is tűnik hirtelen,
mint tavaszi szélben a virágillat.

Napfényben remegő gyümölcsök után
ránk borult ismeretlen falombok
méregzöld hűvöse,
árnyékában halált szóró
golyószórók nyomán
csend,
csak a mindent beborító avar
barna neszei hullanak.

Gazdag nyaraknak termékeny tüzét
szegény telek hóözönében,
a zöld fehér folytatásában
hiába keressük,
a gondolat cérnaszála elpattan…
sehol semmilyen csatlakozás,
csak a vízcsepp csillog boldogan
a Lázár-forrás nyílásán,
felragyog,
majd a semmibe cseppen,
ahogy a Nagy Zivatar elején
felragyogott a Szabad Pillanat,
cseperegtek a másodpercek,
aztán eleredtek a percek is,
és hirtelen zuhogni kezdtek
órák, napok, évek,
vegyültek porral
sárrá vékonyodva
majd dagadva.

Volt még tiszta hang,
a természet tiszta hangja,
azóta az ember csak makog,
tiltakozásul
a némaság fája borul virágba,
a gond madarai szállnak
valamennyi égtájnak,
s magányos határainkban
a vadszegfű virul,
ördög súg: művelni nem érdemes,
szép az így is.

Elcsitult a nyirkos-sötét zokogás,
vad csattogások emlékei tócsák,
tükrei sallangra tépett felhőknek
díszítik most az ezeréves utcát.
Lerúgva poros álmaik cipőit
emberek vonulnak gázolva sárban,
mert sárdobálók lakodalma lesz itt,
mi más lenne, Uram? sár van, csak sár van.

Csupán a képzelt nyarak
derűje hullámzik fölöttünk,
tavaszra tél zuhan,
dermedt a táj, mintha
napnyugta délben,
egy eltévedt napsugár ferdén
célozza vésőjével a jeges ragyogást
hiába, kint hóvirág,
bent jégvirág,
vagy csupán jég
és semmi virág.

Távolban ingó függőlegesek
feketéllenek a hóban
– temetési menet –,
a koporsó vízszintes felkiáltójel,
a sötéten imbolygó menet
függőleges kérdőjelek sora.

Még maradtunk néhányan régi itteniek,
a már ittenieknek sokan,
a régi ittenieknek kevesen;
a már itteniek magukkal hozott
gyökereikkel megfogantak,
a régi itteniek gyökerestől
kitépett fák
karóvá hegyezve
keverten leverten.

Acéltűkkel nyilaz az új tél is,
napsugarak szórnak szikrákat a hóra,
sem rá, sem sorsunkra nem rónak jelet, nyomot,
miként én-ereim sem ömlenek óceánba,
nem zúgnak sohasem világtengerig,
csak a szívemig vissza,
legfeljebb szívetekig,
azt is nógatással,
bizony, így vagyunk egymással egymás nélkül.

Forrás: „A felnégyelt Haza…” (Kárpátaljai Magyar Könyvek; 296.)