Jankovich Ferenc: Vihar

Amott ágaskodik egy fekete ököl,
sötét árnyékában lapulnak a házak,
Füstölnek az utak, az óriásjegenyék
bőgve rángatóznak, szinte szaladnának.

Zudulnak a nehéz, elszabadult szelek,
összemarakodnak, porban hempergenek.
Forog egy leány is, pulykaharagjába
csapkod jobbra balra, nyakában szoknyája. –

Én meg itt időzöm a csöndes hid alatt,
lóbálok egy füzér fehérhasu halat,
tünődve számlálom, hány nagy csöpp esik rám,
halaim hasán már fenyeget a villám.

A felhőket tán egy bus inas cipeli,
gyereket lát, rá fuj, megáll, mellét veri,
s ha eldörrentette a papirzacskókat,
vihogva odébb áll és köpköd nagyokat.