Keresztury Dezső: Nyugati szél

Szél pengéi szelik a rengeteg,
fény-ittas, hidegen józan eget.

Arany téboly: végsőt lobban a nyár:
az árnyék végtelenbe hull és vége már.

A kétértelmű láng kigyújtja mind,
mi pusztul, él, játék s törvény szerint.

Zöld volt, gyümölcsös nyár a félsziget:
most sűrű árny, testtelen sziluett.

Éhes sirály rikoltozza a kint:
lankán, erdőn nincs rózsás labirint.

Nagy ősz! Bomlott halotti dáridó
s bölcs önzéssel magába forduló

pompa, mely új csiráknak osztja szét
a nap hívó szavát, a nyár tüzét.

Fényt, színt, vágyat, eszmét magába zárt,
s lehull az éj, mint vérpadon a bárd.

Nézz szembe! Sár lomb hull a semmibe.
A szépség a halál szivárvány-felszíne.

Virág, gyümölcs, szenvedély, alkotás:
megrothadó parádé, értelme-nincs tanács.

S hunyd be szemed! Bensőd árnyaiból
az örök folytatódás szava szól:

valami észen, kínon túli hit,
mely nőni, tenni, adni kényszerít.