Kopriva Nikolett: Háromszázhúsz

Az útmenti fákat számoltad, kettesével,
mert a túloldalon minden fának párja volt.
Nem értetted miért nincs napszak,
melyben árnyékaik összeérnek.
Talán ha a Napnak is lenne egy tükörképe a túloldalon.
A szél dühösen rohangál föl-alá az udvaron,
rángatja a kilincset, üvöltözik az ablak előtt.
Az emberek bezárkóztak a házba, te messze voltál.
Háromszázhúsz fa.
Akkor felkapott a szél, a magasba repített.
Tested súlyosabb volt, mint máskor,
senki sem volt a felhők mögött.
Fekete, hullámzó szőnyeg a madárraj.
A fák ebben az értelmezhetetlen állapotban
akkor először egymásba kapaszkodtak.
Amikor tovább állt a szél, zuhanni kezdtél –
odalent azt rebesgették, madárrá változtál,
pedig az már csak az árnyékod volt.

Megjelent a Pannon Tükör 2020/3. számában.