Mécs László: Tavaszi zsoltár
Valaki rálehelt a hegyek hó-süvegére
s az óriások felujjongtak: végre!
Valaki rálépett a folyók jegére,
s mikor százezer folyón megroppant a jég,
a vizek felharsantak: végre!
Valaki elindította délről a darvakat,
fecskéket, gólyákat, kakukkokat,
hogy idejében érkezzenek az ünnepre.
Valaki pacsirtákat nyilazott a magasokba,
s azóta csivogva csörgedez, csurran a csupa-likas égből,
csivogva csörgedez, csurran a csuda-kék muzsika.
Valaki fehérbe, pirosba, sárgába öltöztette a fákat.
Valaki felcicomázta a tüskebokrokat is,
hogy évenkint egyszer ők is szépek legyenek.
Valakinek gondja van, hogy zöldüljenek a vetések,
legyen csalán és gyöngyvirág, mézfű és bürök,
és mindenek öltözzenek ünneplőbe.
Valaki kis vadakat járat az erdőkben,
nyuszikat rejteget, őzeket riasztgat,
rókákat ravaszkodtat, mókusokat mókáztat,
farkast és futrinkát futtat, méheket rajoztat.
Valaki simogatja a fűzfák sárgán szűzlő haját,
mint én a két-napos libuk hátát,
s mint Kanadába induló paraszt cserepes tenyere
csecsemője harmatos kacsóját az állomáson.
Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra:
sziklákból, földből, állatokból
hangokat, színeket, szirmokat, változást csihol ki Valaki.
Csak belőled nem bír ünnepet csiholni, Ember!
A fecskéket felhozta hozzánk: és kitavaszodott:
ha téged felvinne északra: megsűrűsödne a hóhullás:
ha levinne délre: befagyna a tenger, Ember!
Ha fölnyilazna pacsirtaként az égre:
örök feketeség borulna a világra…
Nem mondom: bőröd bizsereg neked is,
cigánnyal húzatsz, örülsz a szeretődnek,
arcizmaid mosolygósdit játszanak,
– de agyvelőd tekervényeiben borzalmak tanyáznak:
fekete kőszakadékokban fekete haramiák.
Pedig a többi csak játékszer:
felhúzta Valaki a fákat, folyókat, férgeket,
naprendszereket, üstökösöket:
pontosan járnak és lejárnak egyszer…
“És látá az Isten, hogy jó…”
Csak rólad mondotta a rettentő igéket:
“Megbáná, hogy embert teremtett a földön…”
Mert te voltál az Isten dicsősége:
– és te vagy az Isten golgotai gyalázata, Ember!
– Te voltál az Isten gyönyörűsége:
és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember!
Te voltál az Isten atyai szelídsége:
– és te vagy az Isten hetedízigleni haragja,
hiába állította fel a villámhárítót Golgotán, Ember!
Te voltál a teremtés koronája:
– és te vagy a teremtés csődje, Ember!
Te vagy az Isten állandó nyugtalansága,
te vagy az Isten boldogtalansága,
tavaszodj végre akarata szerint, Ember,
és légy az Isten boldog békessége. Ámen.