Nemes Nagy Ágnes: Víz és kenyér

Babits Mihálynak

Reggel, ébredéskor,
Reggel, ébredéskor, hét hangon kérdezem:
ki evett a tányérkámból? – kérdezem,
ki ivott a poharamból,
asztalomhoz ki ült le – kérdezem.
A Hófehér, bizony a Hófehér,
aki piros vérsejteket kivánna még,
s följár – agyagedényből
múmia-búzát enni még,
egy lány talán, nálam hétszerte magasabb,
egy átlátszó katona, terepszín köpenye
hóval borítva, véghetetlen
sor, milliók, Te is –

én boldogan, én boldogan adom kis étkemet,
egyél, igyál, te Több, te óriás-
birodalom küldötte, melyhez képest
e sáv-lét festett zebracsík,
vedd a karom, vedd lábam járni,
vedd a szemem, mely még fatörzsre,
néhány mohos napfoltra lát –
és élsz és élsz és éltek, nincs különbség.
S ha van köztünk, már eltéveszthető.
Ki ad kinek? Mit ad? Homályos arcom
hét arcom Rád emelem, ki milliók
helyett arc vagy előttem, szenvedő arc,
ki védelmedre késztetsz, készületlent,
okozatot késztetsz, ok, indokolásra,
hitetve: rászorulsz. Ez az.

Ez az. Igen, igen.
Egy szenvedő égbolttá szélesülsz,
egy sérült légkörré fölöttem,
amely felé
még fölemelhetem két tenyerem
tálkájában a vizet, kenyeret.