Penckófer János: [Szép-Mezopotámiában…]

Szép-Mezopotámiában gyötrődhetett így 
a csillagjós, a káldeusban elfojtott 
költő, a minden idők legművészibb 
angyalforgalmából kiharangozódó 
nyelvhalálra mikor figyelmeztetett: 
kiállt az ezüstreszelékes ég alá, s a 
Szarvasnyom megmásulást mutató 
jeleiről szólt, amint most ő is megteszi, 
merthogy a fájdalomérzékelője sosem 
látott angyalkapkodást észlelt, ami 
még eddig mindig nemzetek halálát 
harangozta ki, s ha nem téved, akkor 
most mi következünk; akkor most 
mi következünk.
Senki ne csodálkozzon a NASA reggeli 
fölényén, mikor mágneses viharok, 
spirálködök áramlásáról beszél, s csak úgy 
„valamiféle kozmikus költői ihlet-
forrás”-t is megemlít, mint egy letűnt 
kultúrából ránkmaradt toposzt, egy 
naiv-népi jellemzéket, hiszen még a 
Szarvasnyom is csak a legutolsó magyar 
híradásba kerül be, mintha a meg-
másulásunk nem érintené a nemzet 
létét, mintha nem szüleink szavaival 
kavarna az angyalvonulás: ÉDES FIAM,
NAGYON KINŐTT MÁR A SZARVAD; NAGYON KINŐTT MÁR A SZARVAD!
Így lesz, mert így van a titkok kapuján
túli hazában, hol a csillagképek
jövőrajzos jeleiben értelem forog,
s a kihaló arámi tanulságaival, laza 
angolt megkerülve édes nyelvünkön 
vonul keresztül: így láthatom ezt a
pusztulásról szóló álmot, amit ő mesél,
és így állok majd egyszer én is a
vesztőhelynek, de bölcsőnek is mondott
Szarvasnyom alatt a szarvasnyomokon,
s a régi tűzhely hamuját a számba 
fúvó széllel kérem: vétessék le rólam 
örök útvesztésem átka; örök út-
vesztésem átka.

Forrás: Együtt 2004/3

Nyitókép: illusztráció