Szepesi Attila: Barangoló

Szerző: | 2015.09.18., 10:35 | A nap verse

Mikor még jártam-keltem
ódon mezsgyén borongva,
madárijesztők társa,
országutak bolondja,
megjelölt minden alkony
futó-csillag jelével,
kísért bagoly danája
boszorka-röptű éjjel.

Arcomba pihe pörgött,
ahogy a völgybe futtam
és láttam rókakölyköt
lapulni rókalyukban.
Szedret meg áfonyát
kerestem, bújva érte
a ciherest, ahonnét
rámvijjogott a vércse.

A ködös völgytorokban
gomolyogtak az árnyak,
néztem kölyök-riadtan
füstjét a lidérc-bálnak:
elképzeltem közébük
manót meg rusnya szörnyet,
ki huhog, sikong, csuklik
és nincsen nála szörnyebb.

Léptem mohos kövek közt,
hol csörgő patakon
naphosszat kelepelt
vidám vízimalom.
Most se lapát, se forgó,
se a mosolygó molnár,
csak pár vén hársfa görbed
a sáros keresztútnál.

És benn a mély berekben
hol nőtt a kucsmagomba,
az inda-szövevényben
lapult nappal a konda:
holdfény-agyarú vadkan –
vigyázta cserfa-ernyő,
csíkos malac, meg emse –
köröttük árnyas erdő.

A réti hangafűben,
hol meglapultam hétrét,
vonult tücsök meg hangya,
és bíbic óvta fészkét.
Odébb, a kerek tóban
a nádas mélyét járták
halászó törpegémek
és nyurga-lábu szárcsák…

Esteledett, mire
fáradtan hazatértem,
fellegek közt a hold
pislákolt már az égen.
Kertünk bokrai közt
csillogtak éji lámpák,
ide-oda bolyongó
pötty szentjánosbogárkák.

Pin It on Pinterest

Share This