Tar Béla: A minden kertjében

ősz mulat
hullatja szárnyait a táj
mint gyöngyszem
kagyló melegében
úgy nő benned a halál

emlékké züllik
a pillanat
míg arcod
ráncain mutat
s elhagy mint hűtlen
szerető
megcsal a surranó idő

dadog a törött
víztükör
majd szétmossa
álmod partjait
s titokban
két csobbanás között
reggelig meghalsz
egy kicsit

érzed
és legbelül érted
rőzseláng csupán
a léted
hisz fárad már
fárad nagyon
Isten tenyere
homlokodon