Vári Fábián László: Az üvegasszony

Az üvegasszony megállt előttem,
és csengve-bongva köntöse lehullt.
Szemében villanógránát robbant,
fejem fölött megrengett a hold.

Ledér lényétől megtántorodtam,
bár képzelegtem róla eleget.
Ajka hűvös mentolára vágytam,
s nem láttam lelkén a sebeket.

Hogyha szólna, szétroppanna szája,
ha ölelne – vérem elborítana.
De kék golyószemét kezembe adta,
az őrületből vezessen haza.

Kit érdekel most már az az ösvény?
Nálam a látás fényes fegyvere.
Engedd meg, te kecses szoborasszony,
inkább tested pásztázzam vele.

Formás feje megbiccenve csendült,
fóliabőrén áthatolt szemem,
s láttam, amit nem kelletett volna.
Ó, mi minden történhet még velem?

A hasfal mögött magzatburkot látok.
A gyermek szeme nyitva résnyire.
Kis szája helyett beszél mimikája,
s már bepillanthatok génjeibe.

Ki küldte az újabb kést szívembe?
Ki dokumentálta embriókorom?
Ki látott e magzat közelében
azon a földöntúli alkonyon?

Bizonyos már: ikertársam volt ő,
de kis keblébe lélek nem jutott.
Üveganyánk ha világra hozná,
helyében most én lennék halott.

Nézzenek oda, mi lett veled, bátyus,
eszed hajója zátonyra futott?
Megnyugtat, hogy helyettem is éltél,
s tudod már, mit csak anyánk tudott.

Fájdalma őt üvegszoborrá gyúrta,
ha vétke volt, érte megszenvedett.
Úgy intézd, hogy ne lásd viszont újra,
zárd le a sírt, s védd a lelkedet.

Vagy járj egyet az őszi alkonyatban,
találgasd, mit szülhet az idő,
míg lét-tered üvegkupoláját
ukrán vérrel veri az eső.

Mezővári, 2022. 09. 15.

Forrás: Együtt folyóirat 2022/6