Vári Fábián László: Ördöglakat

Az ég alatt kihűl a tó, –
az ember
steril tükrébe dermed.
Hol a lámpagyújtogató?
Veszettül sötét,
Uram, a vermed…

Hogy kékek
a marsi éjszakák,
s az óceánmélyi
füvek fehérek?

Ó, nem sejtettem én soha,
egymás nyakszirtjét
átharapva
mint fogyatkoznak
a domináns gének.

Valaki a törvényt lapozza,
a másik a deszkákon villog,
de aki a zátonyok foglya,
homlokába sütve a billog,
palackpostáját ki töri fel,
ki kíváncsi üzenetére?

Az áramütött gólyapár
vére hogy éghet feketére
az augusztusvégi rajt előtt?

Hát rettegjük, s figyeljük őt,
ki fényszerszámait ápolgatva
az égitesteket gyújtogatja,
mert furfangosak az idők.

Lecsap a víz a földi tájra,
lakat kerül
az ágyékra, szájra,
s nem oldja ki a szeretet
az ördögi szerkezetet.