Zán Fábián Balázs: Hazám árnyai

A folyó álmában titkok rejlenek,
vérrel áztatott partok homálya rebben,
mint kiáltás a messzeségben,
mit a szél visz magával,
hogy haza többé sose térjen.

A hegyek fölött őseim arca dereng,
szelíd ködök hajnalban a képet megtörik,
de minden reggel újra felragyog,
mintha azt mondanák,
még mindig itt vagyok.

Két kezem az agyagot gyúrva
házat épít, kenyeret dagaszt,
temetőket takar, s mindezt a föld nyelvét
beszélve üzeni egy halk fohász,
míg rá nem telepszik a hallgatás.

De ki őrzi még az igaz szót?
Ki mossa tisztára az elhagyott házak kövét?
A sírokba, mint könny a homokra,
hullnak a nevek,
s általuk a föld egyre súlyosabb.

Tán csak az emlékezet rostáin szűrt csend,
az őszi fák magányos lombja őrzi még,
s ha megérint az árnyak hidege,
megérted, hogy minden, ami volt,
már benned él tovább.

És a szívem – egy roppanás, törés
és dobbanás, mert most már te vagy
a szó, a hang, a fény, melyekért
apáink keze tapasztotta a falat,
és ha feladod, minden veled vész

Forrás: Együtt folyóirat 2024/5