Mondd el ma: miért jó önkénteskedni?
A háború kezdete óta erősen felértékelődött Kárpátalján, Ukrajnában az önkéntesség fogalma. Rengeteg ember segített a háború sújtotta embereken, áttelepült személyeken, teljesen önzetlenül és önkéntesen, abszolút kizárva azt, hogy a másik viszonozni tudná a jótettet. Eközben vannak közöttünk sokszor észrevétlen emberek, akik a háború előtt is fontosnak tartották az önkéntes munkát. Ismerjünk meg négy személyt, akik különböző területen, különböző okokból kiveszik a részük az önkéntességből.
Hapák Alexandra:
„Akkor kezdtem el orgonálni, amikor befejeztem a zeneiskolát, nyáron. Krajnik Irénke néni a kántorunk foglalkozott velem és segített nekem, hogy jól menjen az orgonálás. Hogy miért? Egyszerűen szeretek orgonálni. Amikor játszom az egyházi énekeket, olyan számomra, mintha imádkoznék. Tehát nem csupán játék egy hangszeren. Szívesen jövök, szívesen orgonálok bármikor.”
Tarpai Zsófia:
„Én így a 17 évem alatt sok helyen önkénteskedtem, meg nagyon sok formában. Talán úgy indult el ez az egész, hogy az egyházközösségből, a családomból kifolyólag ránk nagyon jellemző volt. Apukám rengeteg helyre vitt bennünket, ezerféle programra és akkor ebből következett az, hogy hát egy idő után ki tudjuk venni a részünket önkéntesként és tudunk segédkezni a szervezésben, a kivitelizésben. Eleinte, de igazából egész végig olyan helyeken önkénteskedtem, amelyek gyerekekhez kötődtek. Ilyenek voltak a hittantáborok az egyhetesek, vagy az ott alvósak, és persze a cserkészet is, mely már nagyon régóta része az életemnek. Ott is nagyjából egy éve alakult meg a saját őrsöm. Kisgyerekekért vagyok felelős. Ezt a szót is mondanám, ami nagyon kapcsolódik az önkénteskedéshez: a felelősség meg a játék. Mert rengeteg játékkal jár a cserkészet meg a tábor is. Akkor, ha már erről beszélek, akkor a kreatívitás. A lényeg az az élmény, hogy segítünk valamiben és annak van egy eredménye, az pedig hatással van másokra. Ezt az élményt mindig is nagyon szerettem megtapasztalni. Ez az egész önkénteskedés talán az évekkel formálódik. A korhoz van párosítva az, hogy milyen formában jelenik meg, hogy mit tud elvállalni az ember. Eleinte csak egy-két táborban segít, majd már a szervezésben, a kivitelizésben is. Aztán esetleg jótékony célból önkénteskedünk. Ezek mindenképp élményt és barátságokat adnak. A cserkészet és az egyházi programok mellett eleinte önkénteskedtem a Pulzus rádiónál. Ha ez nem is egy tipikus megnyilvánulása az önkénteskedésnek, de ezt azért szerettem volna elmondani, mert ez egy akkora élményt, akkora tapasztalatot és barátságokat adott, hogy bármikor visszagondolok rá, akkor érzem, hogy nagyon meghatározó része az életemnek. Ezért is gondolom úgy, hogy az önkénteskedés elsősorban másokért van, viszont minket is úgy tud formálni és úgy tud hozzátenni az életünkhöz, hogy észre sem vesszük. Ezért szerettem mindig eljárni ezekre a programokra és kivenni a részem belőle. A mai napig ahol tudok, ott segítek. Ez a cserkészetből is jön nagyrészt. Nyilván időhöz is van kötve. Amikor még fiatalabb voltam, akkor több időm volt vagy sokkal aktívabb voltam egy-egy területen. Talán ez is hiányzik idővel, az önkénteskedésnek ez a konkrétabb része eltűnik az iskola, a rengeteg kötelesség miatt. Viszont szerintem rengeteg önkénteskedést lehet felfedezni a mindennapokban is, ha nem is megyünk el konkrétan valahova, de sok apró dolog van. Talán ez az, ami a legtöbbet adta nekem, hogy ott tudtam lenni és látni tudtam, hogy valami megteremtődik és én is a részese tudtam lenni és hatni másokra.
Sass Eszter:
„A Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálatnál önkénteskedtem. Hogy miért vállaltam ezt a szolgálatot? Talán azt mondanám, hogy azért, mert hiszem, hogy a Jóisten engem oda vezérelt. Amikor kitört a háború, akkor mindenkiben kitört a pánik. Senki se tudta, hogy mitévő legyen. Amikor már körülbelül felmértük a helyzetet, hogy mi is ez és mi is történik igazából az országunkban, akkor tudtam, hogy segíteni szeretnék a bajbajutottakon: a megsebesült katonákon, a menekülteken, vagy akárkin, aki ebben az időszakban segítségre szorul. Az egyik máltais munkatárs megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem bemenni egy napra segíteni az irodába. Kérdés nélkül elvállaltam. Aztán letelt az az egy nap. Elmentem másnap is, harmadnap is, és így tovább. Láttam, hogy az az a hely, ahol tényleg tudok segíteni, ha nem is közvetlenül. A máltaisoknak azt a kitartó és csodálatos munkáját tudtam talán egy icipicit segíteni, akár egy mosollyal is vagy akármilyen aprósággal. És úgy érzem, hogy engem a Jóisten küldött oda, és úgy éreztem, hogy ez tényleg egy olyan hely, ahol közvetlenül tudok segíteni, és úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok. Az pedig csak egy ráadás, hogy megismertem egy hatalmas családot, aminek szintén a tagja lettem.”
Szilágyiné Tóth Gabriella:
„Fiatalabb koromban szerettem önkénteskedni a barátaimmal. Az önkénteskedés számomra egy mindennapos dolog volt. Nem is úgy fogtam fel, hogy önkénteskedek, hanem egyszerűen szerettem közösségben együtt valakikkel valami jót alkotni, valami jót tenni, segíteni. Ilyen volt a cserkészet. Teljes nyarakat végig táboroztattunk, programokat szerveztünk. Már ott népi játékot, éneket, néptáncot tanítottam minden más mellett. Azt veszem észre így utólag, hogy ezek a feladatok vagy ezek az önkénteskedések munkává alakultak. Végül is most is hasonló munkát végzek, csak most már ez a munkám. Az árva gyerekekkel való foglalkozásokat azért szerettem, mert nagyon szerettem gyerekekkel foglalkozni, kerestem az alkalmat. Akárkihez, akármilyen családhoz nem állíthatok be játszani a gyerekekkel, ezért a barátnőmmel megtaláltuk az árva gyerekeket és nekik szerveztünk feladatokat, délutánokat, alkalmakat, amikor együtt voltunk: együtt sütöttünk, főztünk, együtt játszottunk, énekeltünk. Ezt is, ha utólag megnézem, akkor most is hasonló dolgot teszek, persze nem árva gyerekekkel, hanem óvónő és tanítóképző után megtaláltam ebben a dologban a helyem. Nagyon szeretek önkénteskedeni, nagyon szeretek jót tenni, jól érezni magam ebben a dologban. Semmilyen nyeremény, semmilyen pénzutalvány, felajánlás nem tud olyan jól esni, mint az az érzés, amikor érzem, hogy jót tettem, jó helyen. Most már három gyerekes édesanya vagyok, nem mindig tudok önkénteskedni. de ha csak rámosolygok az emberekre, amikor van kedvem és erőm, akkor már annak is tudok örülni, hogy ennyit tudtam tenni.”
Fehér Rita