Régi tárgyak: a pemete

Nagymamának volt egykor egy hatalmas kemencéje. Kislánykoromban számtalanszor rácsodálkoztam, hogyan tud ebben olyan finom kalácsokat készíteni. Nem beszélve a hozzá tartozó eszközökről!

Amíg a bedagasztott tészta kelt, addig nagymamám a kemencét fűtötte. A kellő hőmérséklet elérésekor „kiseperte” és „kimosta” a belsejét. Ez utóbbinak volt az eszköze a pemete, vagy más néven penete.

Az eszköz egy hosszú rúd vagy nyél volt, melynek a végére szalmából, kukoricahéjból, néha pemetefűből csutakot, csomót kötöttek. Ennek segítségével tudták a kemence földjét tisztára mosni.

A rutinos gazdasszony jól tudta időzíteni a dagasztást és a fűtést, vagyis amikorra a tészta megkelt, addigra a kemence is kellő meleg volt.

Ilyenkor a szenet kihúzta belőle szénvonóval. A parázs után a kemence földje még hamus, perjés maradt, ezért meg kellett tisztítani, mert nagy szégyen volt a gazdasszonyra nézve, ha a kenyér alja „piszkos” lett. A szénvonóhoz hasonlóan a pemetét is vízbe mártották, majd ezzel a vizes végű eszközzel „felmosták” a forró kemence földjét. Ezután vetették csak bele a kenyereket.

Használat után a pemetét kitették a napra száradni.

Irodalmi művekben a boszorkányok „járgányaként” is feltűnik. „A vén anyók pemetén repülnek sátánúrfiakhoz látogatóba.” (Kemény Zsigmond) „Az a vén boszorkány … utol nem érhet …, bár pemetén és seprőn lovagol utánunk.” (Szigligeti Ede)

Gál Adél
Kárpátalja.ma