Régi tárgyak: a borona

Megint egy kis időutazásra invitálom a kedves Olvasót. Menjünk vissza mintegy húsz-harminc évet – de lehet többet is – az időben. Ugyanilyen szép tavaszi idő vár minket, amikor a kertekben nemcsak a méhek zümmögtek a lassan nyiladozó virágok között, hanem a szomszédok kiabáltak át a kerítéseken, megbeszélve ügyes bajos dolgaikat. Persze a tavaszi munkák akkor kezdődtek, mivel a paraszti élet rendjét az évszakokhoz való igazodás alakította.

Tavasszal a legtöbb helyen a szántást és a boronálást végezték. A földművelő eszközök elé fogott lovak nehezen húzták az ekét, majd pedig a boronát. Mert régen a gépek helyett az emberek és az állatok dolgoztak keményen. A hosszú telek alatt átfagyott és megkeményedett föld fellazítása néha embert próbáló feladatnak bizonyult.

A talaj fellazításának két fő eszközét ismerjük: az ekét és a boronát. Az előbbiről sorozatunk korábbi részében írtunk. Legyen szó ezúttal a boronáról!

A borona a göröngyös föld elegyenlítésére és az elvetett mag betakarására szolgáló eszközcsoport, melynek két alapvető változatát lehet megkülönböztetni. Egyik a fogas borona, melynek különböző alakú vázába fa- vagy vasfogak illeszkednek. A fa és vas boronafogak közötti különbséget Comenius a 17. század közepe tájt pontosan meghatározza: „A boronának, avagy fogas boronának az agyag földön vasasnak kell lenni; a homokoson csak a fa borona is elég”. A másik pedig a vesszőborona, melynek fa keretébe gallyakat, vesszőt erősítenek. Az előbbit leginkább a rögök aprítására, törésére, míg az utóbbit a magok, a termés betakarásra használták. Alapjába véve azonban mindegyik alkalmas volt mindkét feladat ellátására.

A borona legkorábbi formái négyzet vagy téglalap alakúak lehettek, és teljesen fából készültek. A trapéz és háromszög alakú formák a 18. századtól nyugatról terjedtek. A vas boronafogak a 16. században jelentek meg, és tartósságuk miatt egyre nagyobb tért hódítottak. A teljesen fából készült boronák a 19. század második felében a faekékkel együtt szorultak ki. A farámás vasfogú boronák, azokon a vidékeken, ahol annak famunkáját maguk el tudták készíteni, a háztáji gazdaságokban tovább éltek és hellyel-közzel ma is lehet belőlük egy-egy példányt találni.

És most újra felvillan az emlék… Magam előtt látom, amint szántás után a szekeres lecseréli az ekét, s ezúttal a boronát köti a lovak után. Rááll a boronára, hogy saját súlyával is mind mélyebbre nyomja azt a földbe. Meghajtja ostorával a lovakat, s azok nagy nehezen húzni kezdik a boronát. Jó pár fordulat után a szántóföld hatalmas rögei mintha kisebbnek látszanának. A gazda még egy kicsit kapával elegyenlítette a földet, s máris ezután a friss földbe kezdődhetett a vetés.

Gál Adél
Kárpátalja.ma