Régi tárgyak: a kékfestő nyomódúc
Egy korábbi tanulmányutam során a Kékfestő Múzeumban jártam Pápán. Egy igazi időutazás volt a 200 éves épület ódon falai között járni. Mondanom sem kell, bárhová néztem, mindenhol kékfestőanyagból készült dísztárgyak vettek körül. Igencsak elcsodálkoztam, amikor a kékfestőmesterség hátterét is megismerhettem.
A kékfestőkelme a népviseletben és a lakástextilek között nagyon népszerű volt, amint erre múzeumokban gyűjtött textilek bizonyságul szolgálnak. A kékfestő nálunk, a Bereg-vidéken is ismert. De hogyan is készült ez a csodás kelme?
A kékfestő kelme előállítása két fontos munkafázisból áll: az első a mintázás szigetelőmasszával, a második a festés hideg indigócsávában. Az első lépésben az előkészített fehér vászonra mintafák (más néven nyomódúcok) segítségével vitték fel a szigetelőanyagot, a „papot”. Maga a „pap” szó valójában egy mintázómassza, amit a textil felületére visznek fel, hogy megvédje az anyagot az elszíneződéstől. Akárcsak a szakmai kifejezések legtöbbje, az ónémet nyelvből eredhet. Ez száradás után elzárta a mintázott felületet a festéktől. Ezután merítették az anyagot az indigó, mész, vasgálic és víz alkotta festőcsávába. Ezt követte a levegőn történő szárítás, aminek során a kelme festett része oxigén hatására indigókékre változott. Többszöri merítés és szellőztetés eredménye a különböző árnyalatú kékfestett szövet. Az így előállított vásznakról ezután savas fürdőben leáztatták a szigetelőmasszát és egyben fixálták a kék színt is. A végeredmény a ma is szemet gyönyörködtető kék alapon fehér (egyes esetekben színes) mintás szövet lett.
Térjünk itt vissza egy kicsit a nyomódúcokra, vagyis a mintafákra! Mint minden más eszközt, ezt is el kellett készíteni, meg kellett alkotni a mintázatát, amely később a textíliák dísze lett. A mintafakészítés mesterségének már nem sok művelője akad. Vannak azonban még mesteremberek, akik ismerik a készítés fortélyait, s a többi között a már fent említett Kékfestő Múzeumban alkalomadtán be is tudják mutatni.
A mintafakészítés technikája hasonló a nyomódúc, a mézeskalács-mintafa vagy épp a hímzésnél használt drukkolófa elkészítéséhez. A kiválasztott mintát először papírfelületen meg kell rajzolni. Aztán készítenek egy gyümölcsfalapból és fenyőfahátlapból álló felületet. Majd ennek gyümölcsfa-felületébe rézhuzalokat, -lemezeket helyeznek el a mintának megfelelően. A falapra rárakják a papírt, átkopírozzák rá a mintát, utána beütik a drótokat, lemezeket.
Ezeket sokszor saját kezűleg kell formázni, ugyanis kereskedelmi forgalomban nem minden esetben szerezhető be a vágyott minta. Miután helyükre kerültek a mintaelemek, síkba csiszolják, a végén pedig a sarkokba elhelyezik az illesztőszegeket, amikkel a minták illesztését a textilen folytatni tudják.
A kékfestőt leginkább a női és férfiviseletben használták fel, másodsorban lakástextilnek.
A két világháborút követő anyaghiány, a népviselet gyors változása, a kivetkőzés csökkentette a kékfestő iránti keresletet, előtérbe kerültek az olcsóbb, városias kartonok. Napjainkban azonban a kékfestő ismét divatba jött. Egyre nagyobb a kereslet és szélesebb a választék eme kelméből.
Gál Adél
Kárpátalja.ma