Régi tárgyak: a sorhúzó, avagy a „soroló”

Végre elérkezett a tavaszi jó idő és a napsütés. Ezzel együtt pedig a nyakunkra szakadtak a kerti munkálatok is. Főként a falvakban törik a fejüket a gazdák, hogy időben legyen a kert felszántva és bevetve, mert a veteményezéssel késlekedni nem szabad. A kerti munkálatokhoz kapcsolódóan jutott eszembe egy nagyon régi eszköz, mégpedig a sorhúzó. Igaz, édesapám sorolónak nevezte mindig a fából készült tárgyat, amely leggyakrabban a „málévetéskor” került elő.

A sorhúzó, vagy soroló egy gereblye formájú egyszerű eszköz, melyet a sorok megjelölésére használtak a vetés előtt. A néprajzi lexikon szerint a soroló sem tájilag, sem formailag nem mutat nagy változatosságot. A sorhúzó a magyar nyelvterületen – az okszerű gazdálkodásra törekvéssel – a múlt század elején honosodott meg a nagybirtokokon. Széles körű elterjesztője legelőbb a dohánytermesztés volt. A sorhúzó az 1950-es évekre a nyelvterület távoli keleti pontjain (Erdély) is ismertté lett, bár használata nem vált általánossá.

A sorhúzót minden paraszti háztartásban könnyen el lehet készíteni. A széles gereblyefejre csupán három vagy négy fokot szereltek nagy távolságra egymástól. Az a néhány fog olyan távolra került egymástól, hogy megfeleljen a kukorica, esetleg a dohány vagy a burgonya vetéséhez szükséges sortávolságnak. Ezért történhetett meg, hogy néhol a sorhúzó egyik oldalán négy, a másikon három fogat látunk. Használatkor pedig a vetőmagnak megfelelően hol az egyik, hol a másik oldalát használták.

Ezt egy ember is el bírta húzni. A parcellát keresztbe-hosszába bejárva szabályos négyzetek rajzolódtak ki a termőföldön, s a kihúzott, kijelölt sorba egyszerűbb volt a szemeket bevetni.

A mi sorolónk egész évben pihen a kertben egy fára felakasztva. Csak tavasszal „áll munkába”. Az idő már egészen kiette. A korhadó fogak kopott végei még most is a sok évi szolgálatról árulkodnak.

Gál Adél

Kárpátalja.ma