Régi tárgyak: egy kicsi csengő
Régen az élet szinte elképzelhetetlen lett volna harangok nélkül. A telefon és az internet előtt a közösségek számára a kommunikáció alapvető eszközei voltak. Gondoljunk csak a templomi harangokra. Annak eltérő hangjaiból is ki tudták következtetni, mikor mi történik a faluban. A templomi alkalmakra való hívogatás mellett a nagy vihart vagy tűzvészt, az ellenség közeledtét és győzelmeket is sokféle módon félrevert haranggal jelezték. A délidőben megszólaló harangszó is egy szép győzelem, a nándorfehérvári csata emlékére, és a magyarok tiszteletére zúg ma is szerte a világon.
Tehát a harang hangjára, a csengőkre reagálunk, és információt nyerünk. Nézzük a csengőket!
Csengőket, rézedényeket, öntött eszközöket a céhes, vagyis szakképzett rézművesek készítettek. Rajtuk kívül a szervezetbe nem tartozó, kellő ügyességgel rendelkező falusi kézművesek és cigányok is elkészíthették azokat.
A csengőöntés technikája nagyon régi, még bronzkori eredetű – olvasható a néprajzi szakirodalomban. Nálunk a 18. századból említik. Falusi rézöntők és cigányok művelték, módját titokban tartották. Az Északi-hegyvidéken, az Alföldön, a Hajdúságban alakultak ki a csengőöntés jellegzetes központjai, de a Dunántúlon – Vas megyében és Győr környékén – is foglalkoztak vele. A falusi mesterek tavasztól őszig a földet művelték, és inkább csak télen öntöttek csengőt.
A konyhában vagy a kamrában dolgoztak, ide építették kisméretű, csonkagúla alakú kohóikat téglából, és sárral betapasztották, alul lyukat hagytak a fújtatónak. Ezekben a kohókban főzték a rezet egy grafittégelyben. A csengőöntéshez kétharmad rész sárgarezet, egyharmad rész vörösrezet használtak fel. A réz olvasztásának és formázásának megvolt a maga bonyolult technikája.
A cigányok csengőöntése egészen primitív, nagyon ősi technikát őrzött meg. Nyersanyaguk a réz, melyet elrepedt csengőkből, ágyúhüvelyekből, törött mozsarakból, más rézhulladékokból gyűjtögettek össze, valamint akácfából égetett szén és folyópartokról szedett iszapos homok. Szerszámaik a tűzifogó, kalapács, csengőszög, kés, pléhforma, kisüllő és birkabőr fújtató voltak.
A csengőt öntőformában készítették. A kész terméket megtisztították, a durvább részeket lereszelték, majd beleakasztották az ütőt. Meghallgatták a hangját. Hogy minél szebb hangja legyen, angolcint vagy ezüst ötkoronást öntöttek bele.
Különböző nagyságú csengőket öntöttek, a pár dekástól a kilósig. Nagy volt iránta a kereslet még századunk első évtizedeiben is, mert gulyára, juhnyájra, csikókra, lakodalmas kocsikra szép hangú csengőket kerestek. A legkisebb csengők a bárányok nyakát díszítették. Ilyenformán a csengő főként egy jelzőeszköz, de állatdísz is lehetett.
Mint látható, a gazdálkodók gyakran használták a csengőket. Ha napjainkra gondolunk, akkor inkább a karácsonyi hangulathoz kapcsolhatjuk azok hangját. Hiszen az advent és a karácsony régen nem is létezhetett a harangok és csengők hangja nélkül. A kettő ma is együvé tartozik.
Gál Adél
Kép: Kárpátalja.ma