Akikre büszkék lehetünk… Interjú Bocskor Andreával

A Rákóczi-főiskola egykori hallgatói közül ma már többen az intézmény tanári kollektíváját gazdagítják.

Bocskor Andrea orosz tannyelvű középiskola után választotta a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolát (II.RFKMF), jelenleg az intézmény Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékének docense, a Lehoczky Tivadar Intézet vezetője, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. Kétszer is bizonyította tudását, hiszen Ukrajnában honosította Magyarországon szerzett tudományos fokozatát.

Büszkék vagyunk rá!

− 1978-ban születtem Beregszászban. Részben az iskola közelsége miatt a 2. számú orosz tannyelvű középiskolába írattak a szüleim, akik úgy gondolták, így majd önállóbban és biztonságosabban tudok egyedül is közlekedni. Másrészt a 80-as évek elején döntésükben az is közrejátszott, hogy mindenképpen azt szerették volna, ha egyetemre tudok majd menni, és ebből a szempontból az orosz iskola tűnt számukra a jó választásnak. A jövő azonban kiszámíthatatlan, mire érettségiztem, a Szovjetunió széthullott, az orosz iskolák is elindultak a lejtőn, és az új ukrán állam ukránosító oktatás- és nyelvpolitikája felülírta a korábbi terveket.

Nyelvi problémáim nem voltak. Családunkban többé-kevésbé mindenki beszéli az orosz nyelvet, de azért kiemelném, hogy egy magyar gyereknek idegen környezetben mindig sokkal többet kell teljesítenie, bizonyítania és dolgoznia a sikerekért és elismerésért a többségi nemzethez tartozó társainál. Középiskolai tanulmányaim során mindig kitűnő volt a bizonyítványom, az iskolát aranyéremmel fejeztem be. Az osztályban a beilleszkedés nem okozott gondot, mivel a több mint 30 fős osztálynak körülbelül a fele magyar gyerekekből állt, egymás között magyarul beszéltünk. Mostani fejjel azonban, visszagondolva a középiskolai éveimre, rádöbbentem, az hogy én megbirkóztam az iskolai követelményekkel, nem volt általános, a többi magyar gyerek esetében előfordult, hogy butának vagy lustának tartották, vagy kinevették őket amiatt, mert nem értették meg a feladatokat, és nem megfelelően hajtották azokat végre.

A szülők felelőssége, hogy nem gondolják végig, milyen hátránnyal indítják el a gyereket egy idegen nyelvű iskolába, úgy, hogy nem beszélik az adott nyelvet sem ők, sem a gyerek. Az én esetemben amellett, hogy iskolai éveim alatt kimaradtak a művelődésemből a magyar nemzeti ünnepek, irodalom és történelem, nagy hátrányom volt a nevem miatt is, mivel a szláv világban az Andrej fiú név, és nincs női változata. Ezen gyakran viccelődtek, de olyan is volt, hogy egy levelezős angol tanfolyam ügyintézői köszöntőt küldtek nekem február 23-án a hadsereg napja alkalmából.

− Mondhatjuk úgy is, hogy az isteni gondviselés alakította így az életemet. 1994-ben, amikor a Nyíregyházi Főiskola speciális képzéseként beindult a magyar nyelvű képzés Beregszászban, a környéken még kevesen tudtak róla. Amikor érettségiztem, mindenki nagy álma az ungvári egyetem volt, magyarországi tanulmányokról csak kevesen ábrándoztak. Én világéletemben reálos voltam, így természetes volt, hogy matematika szakra adtam be a jelentkezésemet az egyetemre. Majd jött a kiábrándító felvételi vizsga, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy a pontszámaim nem elegendők a bejutáshoz. A Hogyan tovább? kérdés egyetlen biztos pontja az volt, hogy mindenképpen tanulni szeretnék. Mivel a kihelyezett képzésről még ekkor sem hallottam, maradt az egészségügyi vagy a ruhaipari szakközépiskola, ezek közül az utóbbit választotta a család. Itt azonban két hét után rájöttem, hogy ez nem nekem való szakma, és gyorsan kiléptem.

Munkát kaptam egy magáncégnél, és tervezgettem a következő évi felvételit az ungvári egyetemre, amikor láttuk az újságban a beregszászi kihelyezett főiskolai képzés hirdetését. Tanítói, angol-történelem és angol-földrajz szak volt, melyek közül egyik sem szerepelt a korábbi terveim között. Nagyon vonzó volt viszont az, hogy nem kellett utazni, albérletet fizetni, és hogy magyarul tanulhattam, így a család és leendő férjem is támogatták ezt a lehetőséget.

− Mivel ekkor még nem volt matematika szak, végül az angol-történelem mellett döntöttem, amit egyáltalán nem bántam meg. Azonban hátránnyal indultam, mivel a történelem nem volt soha a kedvencem a középiskolában. Ráadásul az orosz tannyelvű iskolában nem tanultunk magyar történelmet, amely akkor a felvételi anyag részét képezte, de különórák segítségével sikerült felkészülnöm a felvételire.

A kétszakos képzés előnye, hogy az ember nyer öt évet, hogy eldöntse, melyiket szereti jobban, vagy melyikben jó igazán. Én mindkét szakomat nagyon megszerettem, nagyon jó tanáraim voltak, és mivel mindenben maximalista vagyok, igyekeztem állandóan fejlődni. Kezdetben mindkét szakot szerettem volna párhuzamosan művelni: az angolt tanítani szerettem, így negyedik évfolyamos hallgatóként örömmel töltöttem el angoltanárként egy évet a Beregszászi Magyar Gimnáziumban. De harmadik évfolyamos koromtól egyre fontosabb lett számomra a történeti kutatás, és ez dr. Soós Kálmán magyar történelem előadásainak volt köszönhető. Az, hogy végül történész lettem, neki és a Zrínyi Ilona Kárpátaljai Magyar Szakkollégiumnak köszönhető, melynek keretében már diákként az ukrán magyarságkép és a kárpátaljai magyarság helyzetének vizsgálata felé terelt a Tanár úr.

Az évfolyamtársaim és az utánunk következő történelem szakos hallgatók nagy részének a történészi pályája Soós Kálmánnak köszönhető, mivel óriási tudásával, személyes példájával megmutatta a szakma fontosságát. Kutatási ötleteit nem tartotta meg magának, hanem diákjait rávezette egy-egy feltáratlan, magyarságunk és helytörténetünk szempontjából jelentős kutatási témára.

− Végigjárva a szamárlétra minden fokát jelenleg a Főiskola Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékének vagyok az oktatója docensként, illetve 2011 februárjától a Lehoczky Tivadar Intézet vezetője vagyok.

− Mint már említettem, szakkollégistaként az ukrán magyarságképpel kezdtem el foglalkozni, vagyis azzal, hogy az ukrajnai tankönyvekben, sajtóban és helytörténeti szakirodalomban hogyan jelenítik meg a magyar történelem fontosabb eseményeit. Sok jelenkori nemzetiségi konfliktusnak az áll a hátterében, hogy amit egymásról tudunk, olvasunk, vagy megtanítanak nekünk az iskolában, befolyásolja a viszonyulásunkat, s pozitív vagy negatív értékítéletre sarkall. Ezért főleg kisebbségi közösségként itt, Ukrajnában ismernünk kell, hogy mit gondolnak, mit tanítanak rólunk, hogy megértsük bizonyos jelenségek hátterét és okait. Ezt a témát vittem tovább PhD-tanulmányaim során is, melyet 2002-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara (ELTE BTK) Művelődéstörténeti Tanszékének doktori programjában kezdtem.

Nehéz elhatározás volt ez, hisz a kisfiam ekkor csak kilenc hónapos volt, de ahhoz, hogy a főiskolán taníthassak, szükséges volt a fokozatszerzés, így a család kitartó támogatása mellett elkezdtem a képzést.

Disszertációmat 2010 decemberében védtem meg, majd 2011-ben kaptam kézhez a várva várt oklevelet. Még ugyanebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagjává fogadtak.

2012 tavaszán kezdtük el kollégáimmal az ukrajnai honosítási procedúrát, melynek következtében 2012 decemberében az Ukrán Tudományos Akadémia Ukrajna Története Intézetében Kijevben sikeresen újravédtem disszertációmat, és megkaptam a történelemtudományok kandidátusa fokozatot.

− A Lehoczky Tivadar Intézet az 1999-ben alakult LIMES Társadalomkutató Intézet egyik jogutódjaként jött létre. 2001-ben a LIMES a Magyar Tudományos Akadémia Ukrajnai Kutatóállomása lett, majd kettévált a nyelvészeti és társadalomtudományi szekció, és azóta két önálló tudományos műhelyként funkcionál. A társadalomtudományi kutatásokat végző kutatócsoport felvette Lehoczky Tivadar nevét, de a LIMES elsődleges célkitűzései nem változtak: a Kárpátalján folyó magyar vonatkozású társadalom- és történelemtudományi kutatások összehangolása, alapkutatások megszervezése, azok intézményi hátterének megteremtése, valamint tudományos utánpótlás nevelése. Az intézet vezetője alakulásától 2011-ig dr. Soós Kálmán volt. Én 2003-tól fiatal kutatóként dolgoztam az intézetben, s a PhD-fokozat megszerzése után vettem át a vezetését.

Az intézet működésének több mint 10 éve alatt számos kutatást végeztünk, például az 1944. évi úgynevezett „malenykij robot” túlélőivel és hozzátartozóival végeztünk kérdőíves és mélyinterjús vizsgálatot, a kárpátaljai magyar oktatási rendszerre és az anyanyelvi oktatásra vonatkozó kutatást, a kárpátaljai magyarság anyaországképének és helyi politikai szerepének vizsgálatát.

− 2007-ben volt egy nagy volumenű kérdőíves felmérésünk a kárpátaljai ukrán érettségizők körében arra vonatkozóan, hogyan viszonyulnak a magyarokhoz, mit tudnak a velük egy államban élő magyar kisebbség történelméről, kultúrájáról, beszélik-e a nyelvünket.

Az 1375 kérdőív feldolgozása után nyilvánvalóvá vált, hogy a vegyes nemzetiségi összetételű településeken élő diákok ismeretei a magyarság tekintetében sokkal alaposabbak, s a mindennapi érintkezés során egyaránt alakítottak ki pozitív és negatív élményeket, attitűdöket a magyarokkal kapcsolatosan. A többnyire hiányosabb információkkal rendelkező színukrán vagy ukrán többségű településeken élők a magyarokra negatívabb jelzőket (lusta, önző, fösvény) választották ki, míg saját nemzetükre csak a pozitív jelzőket használták. A kárpátaljai ukrán középiskolások magyarságismeretének másik jellegzetessége, hogy a saját népük történelmi és nemzetfejlődési tapasztalatait rávetítették a magyarokra: például a magyar nemzeti ünnepek sorában többször szerepel a függetlenség és az Alkotmány napja nevezetű ünnep. Az utolsó kérdéskörben szereplő, a kárpátaljai magyarság politikai helyzetére vonatkozó nyílt kérdésekre adott válaszokból kiderült, hogy igazából nem ismerik a magyarság gondjait, problémáit, helyzetét.

Jelenleg is számos kutatásunk van folyamatban, melyek közül a temetőkutatást emelném ki. Ez a kutatás azért fontos, mert kárpátaljai szórvány területeken digitalizáljuk és rendezzük adatbázisba a magyar vonatkozású temetőket és sírokat, hogy a rátemetkezések és az asszimiláció következtében eltűnőben lévő eme fontos magyar történeti emlékeket megőrizzük az utókor számára.

− Említettem, hogy 1996-ban a kihelyezett képzésére vettek fel, így a tanítás hétvégenként a beregszászi ruhaipari szakközépiskola három tantermében, áramszünet esetén gyertyafénynél zajlott. A mai diákok nem igazán tudják elképzelni az akkori viszonyokat. A tanulmányi követelményeket a Nyíregyházi Főiskola kritériumai alapján állították fel, a beregszászi intézménynek viszont még nem volt könyvtára. Tankönyvek is csak azok voltak, amiket Nyíregyházáról hoztak. Sok kitartás kellett ahhoz, hogy elhiggyük: ez nem fiktív főiskola, és tényleg kapunk majd diplomát. Mindezek ellenére tettük a dolgunkat: tanultunk, vizsgaidőszakban az egész csoporttal összeülve készültünk a vizsgákra, létrehoztuk a Hallgatói Önkormányzatot, gólyabált szerveztünk, részképzésekre jártunk, és reménykedtünk, hogy ez a kis család szebb időket is lát majd.

− Igazából mindazt, amit eddig elmondtam: életutat, szakmát, tudást, élményeket, barátokat, határozott elveket és elképzelést az élet fontos dolgairól, néha küzdelmet és álmatlan éjszakákat, de egyben sok felemelő pillanatot, lehetőségeket a fejlődésre, valamint büszkeséget, hogy immár az én diákjaim érnek el tudományos sikereket konferenciákon és egyéb megmérettetéseken, és még hosszasan sorolhatnám.

− Elsőre a főiskola szlogenje jutott eszembe: ha nemcsak diplomát, hanem tudást is szeretnél, válaszd a beregszászi főiskolát – mert ezek nem üres szavak! A főiskola végzősei eddig bármelyik hazai vagy külföldi felsőoktatási intézményben megállták a helyüket tudásuk továbbfejlesztése során. Egy felsőoktatási intézmény esetében ez a legfontosabb, hogy tudást és megfelelő szakmai felkészítést adjon az életre. Számtalan pozitív visszajelzést kapunk emellett végzőseinktől arról is, milyen jó szívvel emlékeznek a főiskolai életre, az emberséges és toleráns bánásmódra, a tartalmas szórakozási lehetőségekre, a szép környezetre. És valóban, a főiskola a magyarságtudat és a tudás központja, időtálló értéket, kultúrát közvetít, s ez egy életre meghatározó!