Akikre büszkék lehetünk… Interjú Buda (Száraz) Beátával

– Buda Beátának hívnak, 1982-ben születtem Csonkapapiban. Tanulmányaimat a Kaszonyi Középiskola orosz tannyelvű osztályában kezdtem, ugyanis a szüleim úgy látták jónak, hogy ide írassanak be. Az orosz oktatás két év után megszűnt, de mivel már ott alakítottam ki a társas kapcsolataimat, ott leltem barátokra, már nem hoztak át Papiba, hanem Kaszonyban maradtam, s ott érettségiztem le. 2001-ben felvételiztem az akkori Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola angol–történelem szakára.

– Igen. Amikor beadtam a jelentkezésemet, az angol–földrajz szakot szerettem volna választani. Ám májusban bejelentették, hogy megszűnik ez a szakpárosítás, s csak a történelmet választhatom az angol mellé. Így nem volt elég időm felkészülni a vizsgákra, s nem sikerült azokat teljesítenem. Egy évig jártam magánórákra, de nem igazán szimpatizáltam a történelemmel, hiszen földrajzra készültem, de végül nagyon megszerettem ezt a szakpárosítást. A főiskolán kiváló tanárok oktattak, nagyon tisztelem őket, sokat köszönhetek nekik. Viszont a történelmet nem hasznosítom a hétköznapokban. A felkészülési évben a Csonkapapi Általános Iskolában dolgoztam ifjúsági vezetőként. Táncot, éneket tanítottam a gyerekek számára. Szerencsém volt, hogy nem kellett otthon töltenem ezt az időszakot, s hogy közben képezhettem magam és különórákra is járhattam.

– Három okból választottam a Rákóczi-főiskolát. Az első és legfontosabb ok az volt, hogy már kiskoromban elhatároztam, hogy pedagógus szeretnék lenni, s a főiskola tanárképző intézményként hirdette magát. A második szempont az volt, hogy a főiskolán anyanyelvemen, magyarul tanulhattam. Amikor ötödikben elkezdtük az angol tanulást, már akkor elhatároztam, hogy ezen az úton szeretnék továbbhaladni. Úgy gondoltam, hogy egy idegen nyelvet nem lehet még egy idegen, közvetítő nyelven keresztül elsajátítani. Akkoriban még kevés létszámban vették fel a tanulókat, és én is a tizenhárom költségtérítéstől mentes hallgató közé tartoztam. Édesapámat elveszítettem, így a család nem engedhette volna meg anyagilag azt, hogy öt éven keresztül fizetett képzésen vegyek részt. Ez volt a harmadik indok, amiért a főiskolát választottam.

– Nagyon sok barátot szereztem a főiskolán, sokukkal azóta is tartom a kapcsolatot. Akkoriban még kis létszámban tanultunk az intézményben, igazán családias volt a hangulat. A tanáraimat is nagyon megkedveltem, bár szigorúak voltak, de nagyon szakképzettek, úgy az angol, mint a történelem szakon. Én csak pozitívan tudok nyilatkozni a diákéveimről, igaz hamar elteltek.

Amikor a főiskolára kerültem, még nem volt kész a kollégium, egy félévig albérleten laktunk. Később megnyílt a kollégium, s mi átköltöztünk oda. Sok óránk volt mind történelemből, mind angolból, beutazással nem lett volna elég időm a tananyagra, a tanulásra. Elég nehéz volt a két szakot együtt vinni, s mindkettőből megfelelni. Nagyon jó volt a kollégiumi élet. Kevesen voltunk, s minden feltétel adott volt a tanuláshoz.

– Több utazásra, kirándulásra volt lehetőségünk a diákévek alatt. Még elsősök voltunk, amikor elutaztunk a Szinevéri-tóhoz, nagy élményt jelentett számomra az a kirándulás. Emlékszem a pedagógiai gyakorlatokra. Egyszer a Nagydobronyi Líceum nyári táborában vettünk részt, ahol angol hetet rendeztek a gyerekeknek, s minket tolmácsnak hívtak el az ott lévő skótokhoz. Nagy élmény volt, és egy röpke hét alatt rengeteget tanulhattunk. Sokszor nyílt lehetőségünk anyanyelvi szinten beszélő angolokkal találkozni.

Azóta az iskolában már kétszer is fogadtam Amerikából érkező fiatalokat, akik szívesen tanították angolra a gyerekeinket a nyári táborokban. Ezen kívül egy évvel ezelőtt egy amerikai alapítvány révén átszedték és kicserélték a vízrendszerünket, s órákat tartottak a gyerekeknek a környezetük tisztán tartásáról, a víz szerepéről és fontosságáról, s itt szintén én tolmácskodtam. Időről időre van lehetőségem angol anyanyelvűekkel beszélnem, így szinten tarthatom a nyelvtudásom.

– 2006-ban kaptam kézbe a diplomámat, ám szerencsés helyzetben voltam, mivel már egy évvel korábban angoltanári állást kaptam a Kaszonyi Középiskolában. Itt kezdtem a pályafutásomat, majd 2006-ban megüresedett egy hely a szülőfalumban, azóta én vagyok a csonkapapi iskola egyedüli angoltanára.

18 óraszámban tanítom az angol nyelvet. Különböző színdarabokat, vetélkedőket szervezek a gyerekeknek, próbálom megkedveltetni velük az angolt, hisz ahány nyelv, annyi ember. Legtöbbjük jobban szereti az angolt, mint az ukránt. Voltak már olimpiai helyezettjeim, s vannak növendékeim, akik angol szakot fejeztek vagy épp angol szakra iratkoztak be. Főként a kisebbekkel szeretek foglalkozni, ők hálásabbak, szívesebben tanulnak, és a szülők is jobban odafigyelnek rájuk. Szeretik a játékokat, dalocskákat, több sikerélményhez juttatják a pedagógusokat.

Eleinte az volt, de most már belejöttem, ennyi év után már ösztönösen megy a tanítás. Sok időt vesz el a délutánjaimból az óravázlat elkészítése, az adott témához illő játék kikeresése, de a gyerekek nagyon szeretik a játékos tanítást, ezért maximálisan megéri a ráfordított energia. Emellett ott a családom is. Napközben a fiammal is sokat kell foglalkoznom, nemsokára iskolába megyünk.

Emellett magánórákat is vállalok.

– Elsősorban a tudást, amellyel megállom a helyem a világban, s szűkebb hazámban angoltanárként. Egy diplomát, amellyel sikerült elhelyezkednem. Ma már telített a szakma, sokan nehezen találnak állást a szakmájukban. Én szerencsés helyzetben voltam, hogy ez egyből sikerült. Csak pozitív emlékekkel tekintek vissza a főiskolás éveimre.

Anyanyelvükön tanulhatnak a hallgatók. Megfelelő szakemberek oktatják őket, akik foglalkoznak a diákokkal, és úgy képzik őket, hogy elsajátítsák a tananyagot, a módszertant. Mindezt csak anyanyelvünkön lehet. Ha ez nincs meg, utána hogyan is foglalkoznál a gyerekekkel?

– Szabadidőmben a kisfiammal foglalkozom. Szeretek angol regényeket olvasni. Szeretnék továbbtanulni, képezni magam, fejleszteni az angol nyelvtudásomat.