Akikre büszkék lehetünk… Interjú Fodor Katalinnal

Fodor Katalin a családias hangulat, a diákokra történő fokozott odafigyelés miatt választotta a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolát. Nem bánta meg döntését, s immár 12 éve dolgozik az intézmény Angol Tanszéki Csoportjának munkatársaként. Célja: a Rákóczi-főiskola szellemiségéhez igazodva meglátni a hallgatókban azt a bizonyos pluszt, ami mentén rátalálhatnak önmagukra, kibontakoztathatják tehetségüket.

– Beregszászban születtem, az 5-ös számú ukrán tannyelvű középiskolában érettségiztem 1997-ben. Nagyon sok magyar osztálytársam volt, gyakorlatilag még az ukránok is magyarul beszéltek velünk a szünetekben. Az órai oktatás csak ukrán nyelven folyt, de senkinek nem voltak nyelvi problémái. Érettségi után a beregszászi tanárképző főiskola angol–földrajz szakpárosítására jelentkeztem, s öt év után egyszerre kaptam meg a két egyetemi szintű diplomámat.

– Nem okozott különösebb problémát, bár néha még találkozom problémás szavakkal a helyesírást illetően, de a technikai eszközöknek köszönhetően könnyedén ki tudom védeni az esetleges nehézségeket. Magyar családba születtem, így első osztálytól kezdve párhuzamosan tudtam mindkét nyelven írni és olvasni. Önszorgalomból próbáltam rádolgozni a magyar tudásomra, összecsipegetni az irodalom és kultúra legértékesebb, legfontosabb mozzanatait. De a kimaradt 11 év bizonyára érezteti hatását, s ezen a téren nem igazán vagyok magabiztos. Viszont az ukrán nyelv és kultúra megismerését nagy előnyként élem meg. Nem ütközöm akadályba, ha el kell mennem a hivatalba, esetleg orvoshoz.

– De igen, az ungvári egyetemen is szóba jött, végül azonban a főiskola mellett döntöttem. Ungváron egy lettem volna a sokból, a főiskolán pedig nagyon kevés létszámban tanultak, ezért a tanárok sokkal inkább oda tudtak figyelni a diákokra, a tehetséggondozásra. Harmadéves hallgatóként szakkollégiumba is jelentkeztem, Huszti Ilona volt a vezető tanárom. A végzést követően felkértek, hogy maradjak a tanszéken gyakorlati órákat vezetni. Elfogadtam és két évig párhuzamosan dolgoztam a főiskolán és a Beregszászi Magyar Gimnáziumban, ahol földrajzot is oktattam minimális óraszámban. 2004-ben felvételiztem Pécsre, PhD képzésre, ahol alkalmazott nyelvészeti programban vettem részt. A szorgalmi időszakon túl vagyok, még vár rám a disszertációírás és a fokozatszerzés.

– Nagyon családias légkörben. Mindenki mindenkit névről ismert. A terepgyakorlatok összehozták a csoportokat. Baráti hangulatban teltek a főiskolás évek, jó viszonyt alakítottunk ki a tanárokkal és egymással. Sok diáktársammal máig is tartjuk a kapcsolatot. Úgy gondolom, hogy most is hasonlóan telnek a diákévek, bár a megnövekedett létszám miatt bizonyára már nem ismerik egymást olyan jól a hallgatók.

A főiskolás éveim alatt azt tapasztaltam, hogy minden egyes diák be volt vonva a programokba. Nem volt olyan, hogy valaki ne szerepelt volna, ne vett volna részt valamilyen eseményen. Vegyük például a gólyabált: már hetekkel előtte lázban égtek a tanárok és diákok egyaránt, mindenki eljött a rendezvényre.

– Nagyon örültem és büszke voltam, hogy itt taníthatok, s hogy az egykori tanáraim immár a kollégáim. Jó érzés volt, hogy a tanszékre nem hallgatóként mentem mondjuk évfolyammunka javításra, hanem a saját asztalomhoz ülhettem le, s én mehettem, mehetek be órára a diákjaimhoz. Voltak olyan hallgatóim, akikkel egy évvel korábban még diáktársak voltunk. De ebből soha nem adódott probléma. Én most sem érzem idősnek magam hozzájuk képest, igyekszem számukra is tetsző módszerekkel megközelíteni a témákat. Nem várom el, hogy szeressék a nyelvtant, s nyugodtan kinyilváníthatják előttem a nemtetszésüket, de tudják azt, hogy kénytelenek megcsinálni. Mindig mondom, hogy nem jól érezni kell magukat az órán, mivel ez kemény munka, nem szórakozás.

– Nem. Biztos voltam benne, hogy nem szeretnék tanár lenni egészen addig, amíg el nem mentünk óralátogatásra és meg nem tartottam az első órámat. Amikor ott álltam a tanulók előtt és vezettem az órát, rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A mai napig élvezem a munkám, soha nem vagyok fáradt, nem untatnak az órák, s időről időre magabiztosabb vagyok; látom mi az, amin változtatnom kell, hogy még érthetőbben tudjam átadni a tananyagot.

– Emellett van egy két és fél éves kislányom, őt nevelem. Édesanyámmal felváltva vigyázunk rá. Már lassan óvodába megy, úgyhogy vele telnek a mindennapjaim és persze a férjemmel. Amíg a lányom nem volt, addig a doktori tanulmányaimat folytattam, majd különböző dokumentációkat készítettem a tanszékre. Az utóbbi időben publikációim jelentek meg, főiskolai jegyzeteket készítek.

– Leginkább fordítani szoktam. Ezek többsége nem szakfordítás, inkább útleírások és hasonló jellegű szövegek. Az ukrán iskolának köszönhetően csaknem anyanyelvi szinten elsajátítottam az államnyelvet. Fordítok szövegeket ukránról, angolról, oroszról, magyarról.

– Sok mindent. A diplomámat, a barátságos környezetet, ami öt évig elkísért, a rengeteg pályázati lehetőséget. Esélyt a doktori képzésre, amit ösztöndíj nélkül gyakorlatilag lehetetlen lett volna véghezvinni. A támogatást, amit a tanári kar és a vezetőség oldaláról kaptunk. Minden egyes diákra odafigyeltek, s úgy gondolom, hogy odafigyelünk ma is. A főiskolának köszönhetjük a külföldi továbbképzési lehetőségeket, szakkollégiumokat, melyek elindítottak minket a tudományos felkészültség útján.

– A főiskolai állásom mellett szeretném megszerezni a doktori fokozatomat. Ez az elsődleges cél. Fejlődni és részt venni a tudományos életben; haladni, javítani a módszereinken, hogy hatékonyan tudjak segíteni az évfolyam- és diplomamunkásaimnak, és naprakész legyek a szakterületem fejlődését illetően.

Ezek a távoli terveim.