Akikre büszkék lehetünk… Interjú Gazdag Vilmossal

– 1984. december 14-én születtem a beregszászi járási Zápszonyban. Tanulmányaimat 1991-ben kezdtem a Zápszonyi Általános Iskolában. Szüleim segítségének és a szorgalmamnak köszönhetően éltanuló voltam. Emellett aktívan részt vállaltam az iskolai életben: tagja voltam az énekkarnak és a rajzkörnek is. Az általános iskolát 2000-ben fejeztem be kitűnő eredménnyel.

Még az általános iskolai tanulmányaim során megfogalmazódott bennem, hogy felnőtt koromban majd gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Ez akkor abban öltött testet, hogy tanító akartam lenni. Ezért a kilencedik osztály befejezése után a Munkácsi Tanítóképző (jelenleg Munkácsi Állami Egyetem Humán-Pedagógiai Koledzs) magyar tannyelvű tanítói szakára jelentkeztem, ahová sikerült is felvételt nyernem. Közben 2002-ben a Mezőkaszonyi Középiskolában magánúton letettem az érettségi vizsgákat is. A munkácsi tanítóképzőben 2004 májusában szereztem diplomát.

– Amint már említettem, 2004-ben szereztem ifjú nevelői minősítésű diplomát. Ekkor azonban úgy döntöttem, hogy nem állok át a tanári asztal másik oldalára, hanem folytatni fogom tanulmányaimat. A Munkácsra való utazási nehézségek miatt azonban ezt már a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán kívántam megtenni. Ekkor még a földrajz szakkal is kacérkodtam, de végül is csak a tanítói szakra nyújtottam be a jelentkezésemet, ahol a korábbi tanulmányaim beszámítása révén egyből a második évfolyamra kerültem. Itt azonban csak egy évet fejeztem be, mert a munkácsi tanulmányaim során megszerzett ukrán tudásom alapján 2005-ben megpróbálkoztam a magyar-ukrán szakra való felvételivel, amely egyből sikerült is. Így a tanítói szakon folytatott tanulmányaim félbemaradtak.

– A diákévek szinte észrevétlenül repültek el, melyhez természetesen szükség volt a kitűnő tanárokra és a jó csoporttársakra is. A magyar évfolyam akkor elég nagy létszámú volt, így talán érthető, hogy igazán szoros kapcsolatokat csak a magyar-ukrán, ukrán-magyar szakos csoporttársaimmal alakítottam ki. Ebben igen fontos szerepe volt az együtt töltött terep- és szakmai gyakorlatoknak is, legalábbis számomra. Beutazó hallgatóként ugyanis csak ritkán nyílt módom az órákon kívüli közös programokon is részt venni. Ugyanakkor ennek ellenére is számos felejthetetlen élményt szereztem. A szakmai és az általános tudás gyarapításában a kárpátaljai, és az egyetemes, illetve magyar tudomány kiemelkedő szakemberei voltak a segítségünkre, akik igyekeztek mindig valami pluszt is adni a kötelezően elsajátítandó tananyaghoz.

– A fent említett „plusz”, illetve Bárány Erzsébet (a főiskola ukrán tanszékének tanára – a szerk.) biztatása volt az, amelynek a hatására tudományos kutatásokat kezdtem végezni a kárpátaljai, ezen belül pedig a Beregszászi járás magyar nyelvhasználatában meghonosodott keleti szláv lexikai elemekkel kapcsolatban. Már ekkor több diákköri és tudományos konferencián tartottam előadást, s elnyertem a Balassi Intézet Márton Áron Kutatói Szakkollégium kutatói ösztöndíját is. A konferenciákon kapott pozitív visszhangok alapján szinte egyértelművé vált, hogy folytatnom kell a tanulmányaimat.

A főiskolán 2010-ben szereztem specialista minősítésű magyar-ukrán szakos diplomát, s még ebben az évben felvételt is nyertem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szláv Nyelvtudományi Doktori Programjára, amelyet idén nyáron fejeztem be. Jelenleg a doktori szigorlatra és a majdani védésre készülök.

– Ez év októbere óta a Rákóczi-főiskolán működő „Genius” Jótékonysági Alapítvány munkatársaként dolgozom. A hétköznapjaim ennek megfelelően igen mozgalmasak. A munkahelyi feladatok mellett a szakmai előmenetelemen is dolgozgatok. Így az esti pihenések helyett én a kutatásaimmal igyekszek foglalkozni: tanulmányokat írok, s próbálom lassanként összeállítani a disszertációmat. Természetesen azért a kikapcsolódás sem marad ki az életemből, ha lehetőségem van, akkor zenét hallgatok, rajzolok, vagy épp verseket fabrikálok.

– Nem vagyok egy álmodozó természetű ember, de azért nekem is vannak elképzeléseim. Az első, s most talán a legfontosabb, hogy minél hamarabb megvédjem, s majd honosíttassam is a disszertációmat. Emellett természetesen szeretnék családot alapítani, s a későbbiekben majd oktatással, és esetleg könyvek (nyelvtudományi könyvek, az ukrán nyelv oktatásához kapcsolódó segédanyagok) írásával is foglalkozni.

– Számomra a tanítóképzőben és a főiskolán szerzett tudás elválaszthatatlan, az első nem lehetne teljes a második nélkül, s ugyanígy igaz ez fordítva is. A tanítóképzőben kapott alapokat jól egészítette ki a főiskolán szerzett tudásanyag. Úgy gondolom, hogy a két, egymástól viszonylag távol álló szemléletekre épülő oktatás bennem való eggyé érése kellett ahhoz, hogy idáig, s remélhetőleg még ennél tovább is eljuthassak.

Amit viszont csakis a főiskolának, illetve az itt dolgozó tanároknak köszönhetek, az az, hogy kapukat nyitottak a tudomány felé, nemcsak közvetítették a tudást, hanem igyekeztek azt is elérni, hogy azt teljes mértékben a sajátunknak tekintsük, hisz ahogyan Herbert N. Casson is megfogalmazta: „Csak azt adhatjuk, amink van. Aki boldogtalan, nem adhat boldogságot, aki sikertelen, nem segíthet másokat sikerre. Első kötelességünk: önmagunkon segíteni, hogy ne legyünk másoknak teher. Először tanulni, aztán tanítani! Először teremteni, aztán adni! Ez az élet vastörvénye”.