Akikre büszkék lehetünk… Interjú Híres Emőkével (1. rész)

Sorozatunkban olyan személyeket mutatunk be, akik a Rákóczi-főiskolán szívták magukba a tudás nedűjét.

Mostani interjúalanyunk egykor szintén az említett intézmény diákja, később tanára volt, ám az élet más tájakra sodorta. Az itthon szerzett tudással a tarsolyában sikerült leküzdenie az útját keresztező akadályokat.

Tanulni, diplomát szerezni, felépíteni egy karriert, majd a szerelemért feladni és otthagyni mindent – sokak szerint őrültség. Valóban nehéz lemondani eredményeinkről, megszokott életünkről s újrakezdeni az egészet. Döntésünket megnehezíti a kétség, hogy vajon sikerül-e az újrakezdés, a megfelelő tudással és kitartással bármit el lehet érni.

Híres Emőke, akit a Rákóczi-főiskola tanárai és egykori diákjai nagyon jól ismernek, s szeretnek, a szerelemért, a családért feladott, itt hagyott mindent, hogy még nagyobb erővel, még nehezebb kihívásokkal szembekerülve újrakezdje az életét Angliában. Abban az országban, amely sokak szemében a lehetőségeket, a magasabb életszínvonalat rejti, de interjúnkból kiderül, ott is, mint mindenütt, rengeteg a buktató, és meg kell küzdeni azért a jólétért, amely a távolból oly kecsegtetőnek tűnik.

Ismerjük meg a küzdelem történetét!

–A középiskola 10. osztályában tudatosult bennem, de a döntés megértéséhez visszább kell mennünk az időben. Volt pár barátom, akik ugyanúgy, mint én, angol szakra akartak menni az ungvári egyetemre. Az egy másik világ volt. A 90-es években nehéz gazdasági válságot éltünk meg. Csak néhány „elit” család engedhette meg magának, hogy a gyereke Ungváron tanulhasson az egyetemen, és esetleg diplomát szerezzen. Ráadásul a felvételik előtt tartottak egy „elbeszélgetést” az egyetemen, amikor gyakorlatilag közölték az emberrel, hogy mi mennyibe fog kerülni, mármint a vizsgák, a diploma. Ekkor egyértelművé vált számomra, hogy ez nem fog menni. Más megoldás felé kellett nézni.

Az angol szak 7 éves koromtól bennem volt, mert magyar létemre ukrán tannyelvű iskolába jártam, és az volt az egyetlen tantárgy, amelyben én voltam a jobb. Ebben mindenki egy lapról indult, egyenjogúság volt. A 10. osztály körül jöttek a hírek, hogy főiskola nyílik Beregszászban, és kezdtem azon gondolkodni, hogy ide kellene jönnöm. Hallottam, hogy itt nem kell fizetni, hallottam, hogy itt tudás alapján zajlik a felvételi, és hogy itt mindenki egyenlő elbánásban részesül. A 10. osztályban elkezdtem készülni a történelem felvételire, mert ez volt a másik választott tantárgy. Az angol maradt az elsődleges, mert volt egy tanárnő, aki már korábban is különórákat adott nekem, s akinek én nagyon sokat köszönhetek. Ez a tanárnő, Kiss Mária-Magdolna zseniális személy volt. A főiskola szempontjából is sokat jelentett nekem, mert biztatott, elővette az előkészítő programot, s készültünk.

– Ha sikeresen túljutottál az írásbeli vizsgán, akkor mehettél a szóbelire. Így jutottam a főiskolára, történelem-angol szakra. Pályafutásom az angollal indult, de jelenleg a történelem az, amely a kenyeremet adja. Pedig kizárásos alapon választottam az angol mellé a történelmet.

– 2000-ben, vagyis a második év befejezése után dolgozni kezdtem a Beregszászi Magyar Gimnáziumban. Nehéz volt tanítani a kötelező főiskolai óralátogatások mellett, de a tanáraim megértőek voltak, pedig az utolsó három évben szinte csak beestem az órákra. Van pár nagyon érdekes élményem, amelyekre jóleső nosztalgiával gondolok vissza.

2003-ban, amint befejeztem a főiskolát, munkaügyi kérvényt adtam be a vezetőséghez, amelyre meg is kaptam az igenlő választ. Három évet dolgoztam a főiskolán. Persze eközben a gimnáziumot sem hagytam ott.

–Egyesek már akkor is furán fogadták, de mégis elfogadták, megértették. Voltak olyan és hasonló kérdések, hogy „Te belegondoltál, mit csinálsz?”. Visszagondolva tényleg bátor döntés volt, mert láttam eseteket, amikor hozzám hasonlóan itt hagytak mindent, de nem úgy sikerült az életük, ahogy szerették volna. A Jóisten velem volt. Itt hagytam mindent: először is a gimnáziumot, ami nagyon fájt, mert boldog hat évet töltöttem ott. Nehezen léptem tovább, mert a gimnázium falai mögött otthon éreztem magam, és rengeteget köszönhetek az intézménynek. A főiskola is nagy élményt jelentett, kiragadott a gimnázium évről évre ismétlődő tananyagából. Itt fonetikát is taníthattam, amelyből később a doktori témám merítettem. A főiskola továbbvitt. Intellektuálisan ösztönzött, amire szükségem volt. Nehéz volt feladni mindezt, de valahogy mégis sikerült. Nehezen.

– Stevennel 2009-ben találkoztunk, és ismerkedtünk meg Budapesten. Éppen indulófélben voltunk egy táborba, amelyet ő és a testvére vezettek. Aztán sokáig tartottuk a kapcsolatot, többször jött ide.

– Nehéz volt elölről kezdeni mindent, miközben itthon már magam mögött tudhattam eredményeket, elfogadtak és tiszteltek, s bizonyos tekintélyt szereztem.

– Ott nem ismerték az intézményt. A Ph.D. három évét Debrecenben záróvizsgával lezártam, de nem fejeztem be rendesen, s nem volt EU-s végzettségem. A diplomámat Angliában hitelesítettem, s akkor azt specialistról leminősítették baccalaureus fokozatúra. Hogy hat évig tanítottam egy gimnáziumban és három évig főiskolán, szinte semmit sem számított. Akkor nem tudtam, hogy hogyan tovább.

– Nem a főiskola jelentett hátrányt. Bármely ukrajnai vagy más egyetemről, főiskoláról származó diplomát leminősítették volna, mivel Angliában olyan, hogy specialist fokozat, nem létezik. Csupán a bachelor’s és master’s degree ismert, s a kettő közöttit lefelé minősítik. Így lett a specialistból baccalaureus.

Folytatjuk…