Akikre büszkék lehetünk… Interjú Katkó-Bodó Évával

A szociális rászorulók számának növekedése, a szociális olló nyílásának mértéke egyre jobban rányomja bélyegét a mindennapokra.

Míg egyes szülők méregdrága termékekkel halmozzák el gyermekeiket, addig másoknak a mindennapi betevő előteremtése, a ruháztatás is problémát jelent. A szegénységi küszöb alatt élő gyerekek sokszor érezhetik kirekesztettnek magukat, ami sok esetben nemcsak a tehetősebb osztálytársak elutasításának, de egyes pedagógusok és más szülők negatív hozzáállásának is betudható.

„Köszöntsük egymást egy mosollyal, és minden mehet tovább!” – mondja a mindig vidám Katkó-Bodó Éva, aki nehéz gyermekkoron van túl, sokat kellett nélkülöznie, így át tudja érezni a szegény sorsú gyermekek problémáit. Elmondása szerint a nehéz gyermekkor is hozzájárult ahhoz, hogy tanítóként jól tudja végezni a munkáját, igyekszik támogatni a tanítványait, segíteni őket a mindennapokban, hogy elérjék a kitűzött céljaikat, s hogy a későbbiekben azzal foglalkozzanak, ami igazán érdekli őket, mert ezáltal lesz kerek egész az életük.

− Sokgyermekes családban születtem, hárman vagyunk testvérek. Édesanyám egyedül nevelt fel bennünket, de sokat köszönhetek nagymamámnak is. Nehéz körülmények között nőttem fel, nehéz volt élni, létesülni, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, mert tudom értékelni azt, amit az élettől kapok. Minden apróságnak tudok örülni, és ez a munkámban is sokat segített. Az iskolában sok nehéz sorsú gyerek van, akiknek gond a mindennapi kenyér, az öltözködés. Jobban át tudom érezni, hogy mi zajlik le bennük, s ezáltal közelebb kerülök hozzájuk. A testvéreimmel támogattuk egymást, ám ennek súlya is volt, mert én voltam a legidősebb, a legtöbb felelősség rám hárult, de megtanított felnőni, önállóvá válni.

Az iskolát a Beregszászi 6-os Számú Általános Iskolában kezdtem, majd a Beregszászi 4-es Számú Kossuth Lajos Középiskolában érettségiztem, ezután rögtön a beregszászi főiskola következett. Mindig is szerettem tanulni, elsőosztályos korom óta tanító akartam lenni. Céltudatosan haladtam előre, s végül úgy hozta az élet, hogy sikerült elérnem, amit szerettem volna.

Egy baráti társasággal közösen készültünk a felvételi vizsgákra. Összegyűltünk, énekeltünk, tapsoltunk, ritmizáltunk, ugrálóköteleztünk, gyakoroltunk mindent, ami az alkalmassági vizsgához szükséges volt.

− A legfőbb cél mindig az volt, hogy tanító legyek, gyerekekkel akartam foglalkozni. Erre a Munkácsi Tanítóképzőben vagy itt, a szárnyait bontogató főiskolán volt lehetőségem. Hallottuk, hogy itt ingyenes az oktatás, és korrekt bánásmódban részesülnek a diákok, ráadásul az anyanyelvünkön tanulhatunk. A legfontosabb az volt, hogy a tudás alapján ítéltek meg, hiszen mögöttem nem állt senki, de tudtam, hogy így is van esélyem.

Szinte velünk kezdődött minden. Velünk íratták meg az atesztációs dolgozatot, fűtetlen termekben kezdtük a tanulást a református templom mögötti épületben. Akkor még könyvtár sem volt, emlékszem, hogy mi pakoltuk ki a könyveket, és délutánonként önszorgalomból katalógust rendeztünk.

− Kellemes élményeket szereztem itt, jó visszagondolni rájuk. Tetszett a családias légkör, alig voltunk néhányan, mindenki ismert mindenkit. Tetszettek a magyarországi gyakorlatok, élmény volt látni a nyíregyházi tanárképzőt, csak ámultunk a hatalmas épületet nézve, szinte el lehetett tévedni benne. Olyan jó látni azt, hogy ma már a mi főiskolánkban is el lehet tévedni.

Sokat köszönhetünk a tanároknak, akik egyenrangú félként tekintettek ránk, volt, aki még azt is megengedte, hogy tegeződjünk. Sokan közülük a mai napig is nagy hatással vannak rám, gondolok itt például Marika nénire (Punykó Mária, az Irka gyermeklap főszerkesztője – a szerk.).

− Egy utca választ el minket Marika nénitől, gyerekkorom óta ismer engem. Egy télen közeledett a karácsony, s mi ültünk az eléggé hideg házban, és nem tudtuk, hogy alakul majd az ünnep. Ekkor csengettek az ajtón, kimentünk, és ott állt Marika néni két támogatóval, akiktől kaptunk egy bizonyos összeget az ünnepekre. Itt kezdődött el a mi kapcsolatunk. Tiszteletet érzek iránta, hogy létezik egy ember, aki törődik másokkal, és oldalra is néz. Később a főiskolán tanított minket, a nyári táborok alkalmával a szórványvidékre is mentünk gyerekekkel foglalkozni. Ott is erősödött a kapcsolatunk. Mint pedagógus ma is visszatérek hozzá, viszem a rajzpályázatokat, a saját gyermekemét és a tanítványokét is. Sokszor kérek szakmai tanácsot, segítséget tőle, s ő mindig készségesen áll a rendelkezésemre.

− Ahogy megkaptam a diplomámat, ide jöttem a 6-os iskolába, és bekopogtam az igazgatónőhöz, hogy szeretnék itt dolgozni, mert úgy éreztem, itt itthon vagyok. Az első osztállyal kezdtem meg a munkát. Most látom csak, hogy milyen szerencsés voltam, hogy volt elég létszámú gyerek és munkalehetőség. Utólag tudtam csak meg, hogy főként azért választott engem az igazgatónő, mert ebbe az iskolába jártam, és mintegy példaként szolgáltam, hogy innen is el lehet érni valamit.

− A Mosoly-díj az első osztályomnak köszönhető, akiket taníthattam. Velük kezdtem: még próbálgattam a szárnyaimat, próbáltam a lehető legtöbbet nyújtani nekik mindenből. Akkor két párhuzamos osztály volt. A másik osztály tanárnője már egy ideje az iskolában dolgozott, és a szülők neki szavaztak nagyobb bizalmat. Akkor mi összebeszéltünk a kolléganőmmel, hogy megpróbáljuk egybehozni a két csapatot, közös programokat, műsorokat, színdarabokat szerveztünk. Ezt a gyerekek nagyon szerették és értékelték. Végül az én tanítványaim is felerősödtek a másik osztály szintjére. Amikor harmadik osztályba jártak, várandós lettem a fiammal. Akkor hirdették meg a Mosoly-díjat. Tudtam, hogy más feladatok várnak rám, de azt is megértettem, hogy mit hagyok itt. Úgy érzem, visszaigazolásnak szánták ezt a díjat, hogy jól végeztem a munkámat, s a szeretetük jelének: ez volt az ő ajándékuk nekem.

− Nem hiszem, hogy ki tudok emelni bizonyos dolgokat. Amit már mondtam: a családias légkör, az együtt töltött idő, a gyakorlatok, a kirándulások a hegyekben, a szórványvidékeken. Egy élmény mégis nagyon megmaradt. Egyszer elmentünk a benei árvaházba. Már nem emlékszem pontosan hogyan és mi célból, de a gyerekek szemében az a csillogás, hogy talán valaki hazaviszi őket, mély nyomot hagyott bennem.

− Az életemet, a pályaválasztásomat, hogy jól sikerült, s hogy alapos tudást kaptunk. Igyekeztek minket felkészíteni mindenre. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy anyanyelvemen, pénz nélkül tanulhattam, hogy egyedül a tudásom számított. Nem tudom elképzelni, hogy mást csináljak, s a főiskola nélkül ez nem valósulhatott volna meg.

− Nagyon fontos a pályaválasztás. A legfontosabb kérdés az, hogy a fiatalok mit szeretnének kezdeni az életükkel. Ha úgy döntenek, hogy tanárok szeretnének lenni, mindenképp a főiskolát kell választaniuk. Ha megnézzük, mennyit fejlődött az intézmény az évek folyamán, elmondhatjuk, ma már sokkal könnyebb tanulni. Helyben van, a miénk, a diákok anyanyelven tanulhatnak, megértik egymást, és a tudásuk egy életre megmarad. Minden adott, csak élvezni kell a főiskolás életet, és élni vele. Kihasználni azt a rengeteg lehetőséget, amelyet megteremtettek, felhúztak és felépítettek itt. Hatalmas munka van benne, minden tiszteletem a csapatmunkáért, amely mögötte áll. Nagyon sok olyan ember került ki innen, akik oktatnak, vagy valahol vezető pozíciót töltenek be. De fontos, hogy a választott szakmánkat kamatoztatni tudjuk az életben. Ha csak azért tanul valaki, mert a szülei ezt akarták, vagy egyszerűen azért, hogy diplomát szerezzen, akkor az egész nem ér semmit.