Akikre büszkék lehetünk… Interjú Milcsevics-Kolesznyikova Máriával

Több magyar nyelvű tanintézményt fenyeget az összevonás, sok esetben a teljes megszűnés veszélye Kárpátalján a tanulói létszám drasztikus csökkenése miatt. Hatványozottabban van jelen ez a probléma a szórványtelepülések magyar tannyelvű iskoláiban.

Milcsevics-Kolesznyikova Mária a kőrösmezői magyar iskola alsó tagozatos oktatója. Első osztályától kell búcsút vennie az idei tanév végén, ám erősen kérdéses, hogy lesz-e kivel foglalkoznia szeptembertől, hiszen a tavalyi évben sem indult első osztály. Ha mégis lesz kinek szóljon az első csengő, akkor sem lesznek végzősök, aki a padokba kísérnék a kisdiákokat.

‒ Kőrösmezőn születtem magyar szülők gyermekeként. Tíz évig jártam a helyi ukrán iskolába, mivel akkor nem volt nálunk magyar oktatási intézmény, csak 2002-ben indult. Ezután a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceumban folytattam tanulmányaimat, majd a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola következett.

‒ Mindkét szülőm magyar ajkú, s gyermekkoromban a családon belül is mindig magyarul beszéltünk. Aztán jött az ukrán iskola, és egyre ritkábban használtam a magyar nyelvet. Tantárgyként sem volt jelen a magyar, csak a vasárnapi iskolában hallottunk magyar szót. Ha az ember nem használja a nyelvet, akkor előbb-utóbb elfelejti azt. Éreztem, hogy egyre gyengül a magyar tudásom, hogy sokat felejtettem, ezért döntöttem Técső mellett. Fejleszteni akartam a magyar nyelvtudásomat, a nyelvi készségeket.

‒ Egyértelműen adta magát a lehetőség. Három év magyar nyelvű oktatás után nem volt célom ukrán egyetemre felvételizni. Miért is tettem volna, ha volt lehetőségem magyar nyelvű felsőoktatási intézményben folytatni a tanulmányaimat? Ekkor már működött a magyar tannyelvű iskola Kőrösmezőn, s úgy gondoltam, hogy könnyebb lesz állást találnom, ha a magyar főiskolát választom.

‒ Tanítói–angol szakra jelentkeztem, s nyertem felvételt 2006-ban. Eredetileg angol–ukrán szakra szerettem volna, de nem volt ilyen párosítás, a magyar szakhoz pedig, úgy éreztem, hogy nem rendelkezem a megfelelő készségekkel, féltem, hogy nem sikerülne. Egyáltalán nem bántam meg, hogy a tanítói szakra felvételiztem.

‒ Kellemesen teltek. Kollégiumban laktunk, általában csak havonta egyszer jártunk haza. Szép élmények kötnek a főiskolához. Emlékezetes volt az első évet követő péterfalvi terepgyakorlat vagy az ungvári kirándulásunk, amely után még elektronikus prezentációt is készítettünk. A harmadik évet követően szabad óralátogató lettem, mivel Kőrösmezőn felszabadult egy tanítói állás. Immár négy éve oktatok az iskolában.

‒ Minden kezdőnek nehéz az első, tapasztalat nélküli időszak. Nagyon izgultam, amikor megkaptam az első osztályomat, talán jobban, mint maguk a gyerekek. Ez az utolsó évünk együtt, búcsúzni fogunk. Nagyon megszerettem az osztályomat, így érzékenyen érint, hogy el kell engednem őket.

‒ Sajnos vannak problémáink. Tavaly nem indult első osztály, s a nyolcadik, kilencedik osztályos gyerekek közül sokan elmentek Técsőre tanulni, így a megmaradt kis létszám miatt megszűntek ezek az osztályok, s akik itt maradtak, ukrán osztályokba iratkoztak át. Így jelenleg a második, harmadik, negyedik és ötödik osztály működik. Szerencsére azok a gyerekek, akik elmentek, nem feledkeztek meg rólunk. Járnak a vasárnapi iskolába, próbálnak fejlődni, folytatni az eddig tanultakat.

‒ Igencsak háttérbe szorult, még a magyar gyökerű családok esetében is. Inkább az idősebb generáció használja a nyelvet, a fiatalok már kevésbé. De azoknak, akik az iskolánkba járnak, használniuk kell a magyar nyelvet. A templomban is magyar nyelven folyik a prédikáció, legalább hallanak magyar szót.

‒ Elsősorban azért, mert tudást szerezhetnek a tanintézményben. Itt nincs korrupció, nem kell fizetni a jó jegyekért vagy a diplomáért, hanem szorgalommal, tanulással, tudással válthatók ki azok. Tudás nélkül nagyon nehéz lehet munkát vállalni. Elgondolkodtató, hogy valaki mer úgy munkába állni, hogy megvásárolta a diplomáját.