Akikre büszkék lehetünk… Interjú Molnár Ferenccel
– 1982-ben születtem a beregszászi járási Zápszonyban. Az általános iskolát helyben végeztem, majd a Munkácsi Tanítóképzőben folytattam a tanulmányaimat. Négy évet töltöttem az intézmény falai között, később lehetőségem nyílt arra, hogy harmadik évfolyamos tanulóként nyerjek felvételt a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolára. Éltem a lehetőséggel, s így kerültem a beregszászi tanintézménybe. 2003-ban szereztem diplomát, majd 2004 és 2006 között Szegeden tanultam programtervező matematikus szakon. Ezt az irányvonalat sajnos nem sikerült befejeznem, mivel közben megnősültem és a családom élvezett elsődleges prioritást.
– Hogyan teltek a főiskolás évek?
– A diákévek felhőtlenül teltek. Utolsó évfolyamosként állást kaptam a Kárpátalja hetilapnál. Ekkorra tudatosult bennem, hogy nem szeretnék tanítani, ez nem nekem való munkakör. Eleinte tördelő voltam, aztán tördelőszerkesztő és nemrég kineveztek a lap főszerkesztőjének.
– Mennyiben változtatta meg az ön életét és a lap működését a főszerkesztői pozíció?
– Ezzel sokkal nagyobb felelősség hárult rám. Eddig csak azt csináltam, amit nekem mondtak, most azonban gyakorlatilag nekem kell kitalálnom azt, hogy mások mit csináljanak. Vannak dolgok, amit másként kellene kivitelezni. Az elképzeléseimet viszont nem szeretném mindenáron ráerőltetni a kollégáimra, közösen kell dolgoznunk és újat alkotnunk.
– Ki a célközönség, akit megszólítanának?
– Minden magyar Kárpátalján. A nyomtatott lapokat az emberek hazaviszik, és az egész család elolvassa. A modern kor vívmányai még nem szorították teljesen háttérbe a nyomtatott sajtót. Közel 16 ezer példány fogy el hetente a lapunkból. Reméljük, hogy ez a tendencia nem csökken ezután sem. Mindent megteszünk, hogy folyamatosan fejlődjön a Kárpátalja és ne essen a színvonal. Emellett természetesen a világhálón is megtalálhatóak vagyunk, s amennyi erőnk és időnk jut, igyekszünk ezt az oldalt is kiegészíteni, naponta aktualizálni.
– Célok, tervek? A szegedi tanulmányait nem szeretné folytatni?
– Szoktam rajta gondolkodni, de sajnos nem egyszerű a helyzetem, nincs olyan sok szabadidőm. Van két lányom, ők és a munka elveszik az időm jelentős részét. Jelenleg nem tudnám kivitelezni a tanulást; talán ha nagyobbak lesznek a gyerekek, visszatérhetek a megvalósításához.
– Mit köszönhet a főiskolának?
– Azt, hogy ingyen és magyarul, az anyanyelvemen tanulhattam, ami jelentős könnyebbséget jelentett a munkácsi tanítóképző után, ahol nagyon sok tantárgyat ukránul oktattak. Érdekes volt az a felismerés, hogy a tananyagnak, amit épp meg kell tanulnunk, értelme is van.
Itt másként bánnak a hallgatókkal: felnőttként kezelik őket. A tanárok többsége a diákok barátjává vált az évek alatt. Élmény volt az intézmény hallgatójának lenni.
A főiskolának köszönhetem, hogy a hetilaphoz kerülhettem és most azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Az itt töltött évek alatt ismertem meg a feleségemet, aki szintén ide járt óvodapedagógia szakra. Itt jöttem rá az élet nagy dolgaira.