Akikre büszkék lehetünk… Interjú Olasz Tímeával

Elindulni egy úton, kitaposatlan ösvényt választani, amelyre ha egyszer ráléptünk, végig is kell járnunk – izgalmas, de nem könnyű feladat, mert változtatni mindig nagy felelősség. 1993-ban egy maroknyi csoport és néhány szervezet merész célt tűzött ki maga elé: elhatározták, hogy magyar nyelvű felsőoktatási intézményt alapítanak Beregszászban. A kezdeményezést többen felkarolták, számos kárpátaljai és anyaországi szervezet támogatta az intézmény létrehozását, noha akadtak olyanok is, akik azzal hívták föl magukra a figyelmet, hogy minél több akadályt igyekeztek gördíteni a megvalósítás útjába.
Elszántságra volt szükségük az első hallgatóknak is, akik a beregszászi főiskolát választották továbbtanulásuk helyszínéül, egy olyan intézményt, amelynek nem volt „sem neve, sem épülete, saját tanári kara is csak alig.” Ám az évek bebizonyították, hogy nem volt hiábavaló a küzdés s a kitartás. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola napjainkra a kárpátaljai magyarság kulturális, tudományos központjává nőtte ki magát, és folyamatosan fejlődik, igyekszik lépést tartani korunk elvárásaival, hogy széles látókörű értelmiségieket neveljen, akik az élet minden területén megállják a helyüket, és akik büszkék lehetnek arra, hogy egykor az intézmény növendékei voltak. Jelenlegi interjúalanyunk, Olasz Tímea sem bánta meg, hogy bele mert vágni az ismeretlenbe, és az akkor még csak szárnyait bontogató Rákóczi-főiskolát választotta.

− Mondjon pár szót gyerekkoráról, középiskolai tanulmányairól!
− Beregszászban születtem, egy viszonylag nagy család tagjaként. Elég nehezen éltünk, különösen eleinte. Gyerekként nehéz volt elfogadni, hogy nekem nincs az, ami a másiknak van. Most már okosabb fejjel azt is látom, hogy ez tett engem kreatívvá. Másrészt olyan családom van, akik között élmény élni.
Középiskolásként igyekeztem a legjobb eredményeket elérni és kerülni a zsiványságokat –egyik sem sikerült maradéktalanul. Az utolsó években olyan barátok vettek körül, akikkel a tanulásban, a szórakozásban és időnként a csínyekben is partnerek voltunk.
Érettségi után a nyíregyházi mezőgazdasági főiskolán tanultam tovább. Nem ment könnyen. Mire megszoktam a közeget, megtanultam gondoskodni magamról, kiszűrni a könyvekből a lényeges információkat, „eladni magam” a vizsgán és megtalálni az egyensúlyt a tanulás és a lazítás között, addigra megkaptam a diplomámat. Mindvégig idegennek éreztem magam Magyarországon, pedig nem voltam távol az otthonomtól.

− Miért döntött a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola mellett?
− Végzős voltam a mezőgazdasági főiskolán, amikor elkerültem egy hittantáborba. Attól kezdve rengeteget foglalkoztam hitbeli témákkal. Teljesen megváltozott az értékrendem, az életfelfogásom. Megtaláltam azt az életet, ahol teljesen önmagam lehettem. A főiskola befejezése után hitoktatói vizsgát tettem, és elkezdtem tanítani a gyerekeket. Eközben jöttem rá arra, hogy hiányosak az ismereteim, hiába tudom jól a tananyagot, ha nem tudom megfelelően átadni. Ezért jelentkeztem a tanárképző főiskolára, amely akkor még hétvégi képzés volt. Hét közben tanítottam, hét végén pedig tanultam. Nagyon élveztem. Főleg akkor, amikor elkezdtem gyakorlatba ültetni a főiskolán tanultakat.
A nyíregyházi kihelyezett képzésről egy félév után közös megegyezéssel áttértünk a beregszászi teljes képzésre. Akkor még nem volt a főiskolának sem neve, sem épülete, saját tanári kara is csak alig. Magyar diploma helyett ukránt kaptunk, de azóta sem bántam meg, hogy így történt.

− Milyen szakot végzett? Hogyan tudta ennek hasznát venni?
− Tanító szakos voltam, így minden alsós tantárgy módszertanába belekóstoltam. Ez számomra azért volt fontos, mert a hittanóra alapból komplex foglalkozás, a tantárgyi ismeretek mellett például éneket, szövegértést, memoritereket tanítunk, szabadidős foglalkozásokat tartunk, a nevelésről nem is beszélve. Szinte mindent fel tudtam használni az órákon, amit a főiskolán tanultam.
Egy idő után azt vettem észre, hogy az óvónők végigülik a hátsó sorokat az óvodai foglalkozásaimon. Azt mondták, hogy hozzám járnak „továbbképzésre”. Attól kezdve még fontosabbnak éreztem, hogy minél több szakmai ismeretet szívjak magamba.

− Jelenleg hol dolgozik? Milyen beosztásban?
− A beregszászi református gyülekezet ifjúsági munkásaként a fiatalok hitéletének fejlődését segítem különböző alkalmak szervezésével. Különös öröm számomra, hogy nemcsak a városi gyülekezetben, hanem a magyar gimnáziumban és a főiskolai gyülekezetben is vannak szolgálataim.
Emellett az egyházkerület módszertani központjában vagyok irodavezető. Itt a hitoktatók munkájához igyekszem segédkezet nyújtani.

− Mindig is gyerekekkel szeretett volna foglalkozni?
− Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy milyen foglalkozást válasszak. Dolgoztam rádiónál, újságnál, ifjúsági szervezetnél, voltam konzervgyárban diákmunkás, titkárnő – szóval elég sok dologban kipróbáltam magam. Amit eddig a legjobban élveztem, az a tanítás volt. Szeretem a kihívásokat, és aki állt már valamilyen közönséggel szemben, az tudja, mekkora feladat elnyerni mások figyelmét, szeretetét, megbecsülését. Másrészt valami kibeszélhetetlen élmény, amikor sikerül pozitív irányba terelni valakinek az életét.

− Milyen kapcsolat fűzi az Irka gyermeklaphoz?
− Még tanárképzős voltam, amikor Punykó Marika, a lap főszerkesztője önkénteseket keresett a szórványmagyarság gyermekeinek szervezett Irka-táborba. Több csoporttársammal együtt csatlakoztunk a kezdeményezéshez, aztán éveken át visszatértünk ilyen-olyan minőségben. Néhány évvel később kaptam a felkérést, hogy állítsak össze egy vallásos oldalt az Irkában. És mivel addigra készen volt már néhány Tücsök-mese, ezeket dolgoztam át az újságnak.

− Tanító jelleggel írta a meséket, vagy inkább belső késztetésre, mintegy öngyönyörködtetés céljából, esetleg mindkettő?
− Igazából nem mesekönyvnek készült. A Sion Rádió stúdiószerkesztője voltam anno, a gyerekműsorba szükségünk volt hittel kapcsolatos mesékre, de egy idő után kifogytunk belőlük. Nekem viszont volt néhány történetem, amelyeket óvodásoknak, kisiskolásoknak írtam, hogy jobban megértsék a tananyagot. Jobb híján ezeket dolgoztuk fel hangjátéknak. Nem annyira az irodalmiságra törekedtem, mint inkább arra, hogy emészthetővé tegyek bibliai tanításokat. Nagy hasznát vettem annak, hogy gyerekkoromban rengeteget olvastam, illetve a főiskolán végzett szöveggyakorlatokért is nagyon hálás lehetek a tanárnőmnek. Ugyanakkor éreztem a felelősség súlyát, ezért minden meseírást imádsággal kezdtem.
Azóta többektől hallottam, mennyire szeretik a Tücsök-meséket. Örülök ezeknek a véleményeknek, de egyáltalán nem érzem magaménak a sikert. Számomra is mindig meglepetés volt az, ami megszületett. Olyannyira, hogy egyik este megírtam a mesét, másnapra már egyetlen részletére sem emlékeztem. Se a szereplőkre, se a tartalmára. Amikor most visszaolvasom az újságban a meséket, teljesen idegenként tudom élvezni őket. Annyi a különbség, hogy én azt is tudom, milyen élményből születtek.

− Tagja a Hajnalcsillag keresztény együttesnek. Mikor került közelebbi kapcsolatba a zenével?
− Ott, az együttesben, zeneiskolát nem végeztem. Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor megtanultam gitáron játszani, aztán a főiskolán furulyázni. Soha nem jutott volna eszembe, hogy ezt másra is használhatom, mint hogy az éneklést kísérjem az órákon. Aztán megalakult a Hajnalcsillag, amelyben immár tíz éve zenélek. Második éve a főiskolai gyülekezetnek is van egy dicsőítő csapata. Az a gyenge képesség, amellyel annak idején hozzákezdtem a zenéléshez, az évek alatt megsokszorozódott, és életem egyik legnagyobb örömévé vált a dicsőítés.
Mindig nagy élmény, amikor elkezdünk zenélni a fiatalokkal, és valami csoda születik a dicsőítésben. Számomra ez elsősorban áldás. De mindig bátorító, amikor a visszajelzésekből kiderül, hogy mások számára is az volt.

− Van olyan főiskolás diákélménye, melyet szívesen megosztana az olvasókkal?
− Napokat tudnék mesélni az élményeimről, de van egy történet, amely az egész főiskolai pályafutásomat szépen tükrözi. A felvételin a beszédalkalmassági vizsgától féltem a legjobban. Borzasztóan gyorsan tudok beszélni, ráadásul érthetetlenül. Úgy döntöttem, inkább szavalok, az még mindig jobban megy, mint a felolvasás. Rengeteget imádkoztam előtte, tudtam, hogy itt fog eldőlni a sorsom. Amikor bementem a vizsgára, csak annyit mondtam: „Ady Endre: Az Úr érkezése„, és teljesen leblokkoltam, nem jutott eszembe a szöveg. Aztán ahogy elkezdtek visszajönni a szavak, úgy mondtam őket – lassan, sok szünettel, először kétségbeesetten, aztán egyre nagyobb örömmel. Amikor befejeztem, egy ideig csend volt. Biztos voltam benne, hogy az eltanácsolásomhoz keresik a szavakat. Aztán az egyik vizsgáztató megszólalt, és azt mondta, számára döbbenetes volt ez az előadás. Igazán csak most értette meg ezt a verset, szinte látta maga előtt a költő vergődését. Aztán megköszönte az élményt. Nemigazán értettem, miről beszél, mindössze annyit fogtam fel, hogy átengedtek a vizsgán. Amikor kinn a folyosón megpróbáltam megérteni, hogy mi történt, először csak nevetni tudtam rajta. Rájöttem, hogy a csodák földjére léptem. És valóban így volt. Minden vizsgám egy-egy személyre szabott csoda lett.
Sőt, számomra mind az öt év az volt. Már csak azért is, mert a hétköznapjaink is elég eseménydúsak voltak. Mi voltunk a főiskola első kibocsátása. Talán mondanom sem kell, hogy legendás dolgokon mentünk keresztül. Különösen azt a hangulatot szerettem nagyon, amely körülvett bennünket. Nagyszájú, határozott kiállású csoportunk volt, sokat birkóztunk a vezetőséggel. Ugyanakkor kevesen voltunk még a főiskolán, nagyon közvetlen volt velünk a tanári kar. Családias légkörben zajlottak az órák is.

− Mit köszönhet a főiskolának?
− Nagyon becsültem azokat a tanárokat, akik partnerként kezeltek bennünket, leendő munkatársként néztek ránk. Tőlük tanultam meg, hogy társként tekintsek a tanítványaimra; hogy megköveteljem a tudást, de ne féljek időnként lazítani a gyeplőn; hogy ne elégedjem meg a középszerűséggel; hogy ne gondolkodjam egysíkúan, hanem több oldalról lássak dolgokat. A főiskolán tanultam meg bízni magamban, bátran élni a lehetőségekkel, és használni a képességeimet.
De talán a legfontosabb áldást azok a kapcsolatok jelentették számomra, amelyek a főiskolán születtek. A nyíregyházi kapcsolataim közül nagyon kevés maradt meg. Viszont az itteni csoportom nagy részével azóta is tartjuk a kapcsolatot, egy-két tanárral is. Nagyon szeretem őket, és büszke vagyok rájuk.

− Ön szerint miért érdemes a beregszászi főiskolát választani?
− Nem beszélhetek más helyében. Mindenki maga érzi, merre vezet az útja. Csak azt tudom, hogy én nem lennék az, aki vagyok, ha nem a főiskolán végeztem volna.
Diplomát nyilván máshol is kaphat az ember. Én nemcsak diplomát kaptam a főiskolán, hanem egy otthont is, ahol jó volt felnőni. Nem lettem ugyan alsós tanító, de a személyiségem alakulásában meghatározó szerepe volt annak a közegnek, ahol elkezdtem bontogatni a szárnyaimat.