Akikre büszkék lehetünk… Interjú Pávlovics Judittal

A középiskola küszöbét átlépve fontos, hogy olyan úton induljunk tovább, melyet mindenképpen mi szeretnénk.

A tudatos tervezés előbb-utóbb sikerhez vezet. Jelenlegi interjúalanyom, Pávlovics Judit mindig is tanár szeretett volna lenni. Lelkiismeretesen és szorgalommal végezte a főiskola öt évét. Évfolyamtársként jómagam is szeretettel emlékszem vissza céltudatos és barátságos egyéniségére, aki a tanulást mindennél fontosabbnak tartotta. Feladatát részben teljesítette: tanár lett. De továbbra is magasztosabb célok felé törekszik.

– Mondanál néhány szót gyermekkorodról, középiskolai tanulmányaidról?

– Nagymuzsalyban születtem kétnyelvű – magyar és ukrán – családban. Noha otthon a magyar nyelv dominált, kisiskolásként mégis ukrán osztályba kerültem. Már ötévesen a Nagymuzsalyi Középiskola kisdiákja lettem. Eleinte nehéz volt a tanulás, mivel ukránul még nem nagyon tudtam. Otthon ritkán beszéltek velem szüleim ezen a nyelven. Édesanyám, aki ukrán tanárnő, természetesen sokat segített. A tizenegyedik osztályban kezdtem el gondolkodni azon, hogyan tovább. Két lehetőség közül választhattam: vagy a családi foglalkozást viszem tovább, vagyis borász leszek, vagy pedig tanár, mint édesanyám. Mindkettő vonzott. Végül a tanári pálya mellett döntöttem.

– Miért a főiskolát választottad?

– Több oka is volt annak, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolát választottam. Először is csábított az ukrán-magyar szak, hiszen éppen ezeket a nyelveket szerettem volna tanítani. A második ok pedig az volt, hogy mint hallottam, az intézményben az ember a saját tudása szerint kapja meg a diplomáját. Ez döntő érv volt. Végül pedig azt is számításba vettem, hogy földrajzilag nagyon közel van. Ezen indokok függvényében más intézmény szóba sem jött.

– Miért az ukránra esett a választásod?

– Szerettem volna édesanyám nyomdokaiba lépni, így esett a választás az ukrán nyelvre. A magyar nyelv és irodalom pedig már kapcsolódott hozzá.

– Jelenleg hol dolgozol?

– A Nagymuzsalyi Középiskolában vállaltam munkát ukrán nyelv és irodalom tanárként. Magyar anyanyelvű gyerekeket tanítok immár negyedik éve. Nehéz feladat, hiszen a diákjaim szinte semmit, vagy csak alig tudnak ukránul. Az óráimon ezért igyekszem fejleszteni szókincsüket, nyelvtudásukat. Már gyermekkoromban szerettem tanítgatni a nálam fiatalabbakat, köztük öcsémet is. Olyan jó látni a diákjaim fejlődését, munkám eredményét! Egyszer olvastam Gyertyai Albert szavait a tanári pályáról, mely szerint a tanár „nemcsak tudását közvetíti, bár az sem kevés, hanem példát ad, jellemet formál, ültet, gyomlál, olt és szemez, mint a kertész, életet visz a könyvekbe, a könyveken keresztül a tanításba, állandó és eleven hidat épít az eszmény és a mindennap, az elvontság és a tapasztalás közé„. Éppen ezért szeretek tanítani.

– Tanárként hogyan tekintesz vissza a főiskolai évekre?

– Az intézményben töltött éveimhez nagyon szép emlékek kapcsolódnak. Emlékszem az éjszakákon át tartó tanulásra, a nehéz vizsgákra, az érdekesebbnél érdekesebb előadásokra, programokra, és persze a barátokra, akiket az öt év alatt szereztem.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Itt csak egy válasz lehetséges: szeretnék egyszer főiskolai tanár lenni.

– A doktori tanulmányod is a terved része?

– Valahol igen. Mindig szeretem volna tovább tanulni. Jelenleg másodéves hallgatóként Rivnében folytatom doktori tanulmányaimat pedagógiai szakirányban. Témám az idegen nyelv oktatásának módszerei a visegrádi négyek országaiban (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia).

– Hogy szereztél tudomást a rivnei intézményről?

– Több intézmény is felmerült, de végül kolléganőm ajánlatára döntöttem a jelenlegi mellett. A felvételi első próbálkozásra sikerült. Magyarországi intézményen is gondolkodtam, de oda már nem érkeztem beadni a jelentkezéshez szükséges dokumentumokat. Rivnében sajnos önköltséges az oktatás, de emiatt mégsem hátrálhattam meg.

– Visszatérve a főiskolára, van-e valami érdekes diákélményed, amelyet szívesen megosztanál az olvasókkal?

– Elsőként a gólyabál jut eszembe, amely számomra felejthetetlen élmény marad. Akkor tanultam meg táncolni, köszönhetően a tánctanároknak, Bundás Lajosnak és feleségének. A péterfalvi és a dolhai terepgyakorlatok is mosolyt csalnak az arcomra. Emlékszem, hogy Péterfalván gyűjtés közben a fiúkat például vasvillával kergették meg, mert az hitték, ellenőrök. Dolhán pedig egy karate iskolában voltunk elszállásolva, ami szintén érdekes volt. Nos, ezek az emlékek ma is elevenen élnek bennem. És az a sok „osztálykirándulás” Kárpátalja-szerte! Ezalatt jöttem rá, milyen gyönyörű helyen élünk, tele történelmi emlékekkel.

– Mit adott neked az intézmény?

– Sokat köszönhetek elsősorban a főiskola tanárainak, hisz nélkülük nem tartanék ott, ahol most vagyok. Köszönettel tartozom Orosz Ildikónak, az intézmény elnök asszonyának, Margitics Katalinnak, kurátoromnak és tanáromnak, Bárány Erzsébetnek, Olekszandr Kordonecnek, Csernicskó Istvánnak, Beregszászi Anikónak, Kész Margitnak és még sok-sok tanárnak. Szakszerű előadásaikkal, módszereikkel és tudásukkal hozzásegítettek ahhoz, hogy az legyek, aki mindig is szerettem volna lenni: tanár.
Gál Adél
Kárpátalja.ma