Akikre büszkék lehetünk… Interjú Pecsora Sándorral

Óvodáskorunktól hatással vannak ránk nevelőink, akik útmutatásukkal, tanácsaikkal, s biztatásukkal nagyban hozzájárulhatnak személyiségünk fejlődéséhez s a helyes út kiválasztásához.
Pecsora Sándor a kötelességtudat és a tanulói éveit bójaként végigkísérő oktatói fontosságát hangsúlyozza interjúnkban, melyet dr. Barkáts Jenő, a Rákóczi-főiskola Matematika és Informatika Tanszékének professzora, az intézmény egykori rektorhelyettese emlékére ajánl a sokévnyi áldozatos munkájáért.

– Bemutatkoznál az olvasóknak? Hogyan jutottál el a beregszászi főiskoláig?
– Pecsora Sándor vagyok. Beregszászban születtem és élek. Gyermekkorom nagy részét tanulással töltöttem. Sokáig teherként tekintettem azokra a délutánokra, mivel a barátaim kint fociztak, nekem pedig tanulnom kellett, ám így utólag belátom, a befektetett idő gyümölcse elég hamar beérett. Gimnáziumi éveim alatt Balázsi Borbála kezei alá kerültem – ő alapozta meg számomra a matematika iránti szeretetet. Az első évek döcögősen indultak, sajnos nem sikerült mindent úgy teljesítenem, ahogyan azt elvártam volna magamtól, de aztán aranyéremmel érettségiztem, és büszkén mondhattam magam gimnazistának. Remélem, hogy tanáraim is kedves emlékekkel gondolnak vissza rám.

– Ezután jött a Rákóczi-főiskola. Tudatos döntés volt?
– Igen. Tudtam, hogy kiváló tanári kar fogad majd, hiszen egy részüket már ismertem a matematikaversenyekről, másrészt számított az intézmény közelsége, hogy szülővárosomban, családom körében maradhattam.

– Hogyan emlékszel vissza a diákévekre?
– Elsősorban a matematika tanszék dolgozói segítették az előrehaladásomat, ők indítottak el a tudományosság útján. Kulin Judit tanárnő vont elsőként a szárnyai alá, vele vettem részt az első tudományos diákköri konferenciámon. Ez volt az első momentum az életemben, hogy a matematikára mint tudományágra tekintettem. Jutka néni közbenjárására sikerült további kutatásokban részt vennem, s ezeknek köszönhetően néhány év múlva tagja lehettem a Collegium Talentum tehetséggondozó programnak. Itt elsősorban Bertáné dr. Varga Juditot és dr. Kandikó Józsefet emelném ki, akik arra áldozták idejüket, hogy egy csokorba gyűjtsék az anyaország határain túl élő tehetséges fiatalokat és egyedi lehetőséget biztosítsanak a tudományos és kulturális fejlődésükre egyaránt.

– Mindig is a tanári pálya volt a cél?
– Igen, amikor jelentkeztem a főiskolára, úgy terveztem, hogy az alma materemben fogok tanítani, ám közben elég nagy változások álltak be az életemben. A főiskolán megszereztem a baccalaureus szintű diplomámat, majd a mesterképzést az Ungvári Nemzeti Egyetem levelező tagozatán végeztem el. Ezután egy év üresjáraton telt a tudományosság szempontjából, majd sikerült felvennem a kapcsolatot dr. Baran Sándorral, a Debreceni Egyetem Informatikai Kar Alkalmazott Matematika és Valószínűségszámítás Tanszékének munkatársával. Az ő közbenjárásának köszönhetően ismertem meg dr. Fazekas Istvánt, akinek a témavezetésével kezdtem meg PhD-tanulmányaimat a Debreceni Egyetem Informatikai Karának doktori iskolájában, ahol jelenleg harmadéves hallgató vagyok. Az idei tanévtől oktatóként is kiveszem a részem a tanszék munkájából.

– Eközben a főiskolától sem szakadtál el…
– Az ungvári diplomaszerzést követő évben lehetőségem nyílt a Rákóczi-főiskola technikusaként, majd a PhD-tanulmányok megkezdésével párhuzamosan informatikatanárként is elhelyezkedni.

– Mit köszönhetsz a tanintézménynek?
– A tudás mellett életre szóló barátságokat. Csoporttársaim közül többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot. A főiskolai évek alatt ismerkedtem meg a feleségemmel, gyermekem édesanyjával, ami szintén pozitívan befolyásolta az itt eltöltött éveket. Azonban a legfontosabb, amit a főiskola taníthat egy hallgatónak – a kötelességtudat. A kötelességtudót gyakran összetévesztik a stréber diákkal, de biztos vagyok benne, hogy azok a tanulók, akik komolyan veszik a feladataikat és megpróbálják a tőlük telhető legtöbbet nyújtani, a nagybetűs életben is könnyebben megállják a helyüket.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma