Akikre büszkék lehetünk… Interjú Szimku Andrással

Tanárnak lenni felelősségteljes, embert próbáló feladat. Sőt hálátlan munkának is tűnhet, hisz a tanulók gyakran tekintenek ellenségként tanáraikra, akik miatt angolul kell tanulniuk, magyar fogalmazást és matekleckét írniuk, pedig – vélik – ezt a rengeteg időt és energiát sokkal fontosabb és hasznosabb dolgokra fordíthatnák. Átalakíthatnák Facebook oldalukat, lecserélhetnék profilképüket, csetelhetnének a barátaikkal, s panaszkodhatnának a sanyarú tinédzserkor miatt. Ám az idő előrehaladtával a diákok is belátják, hogy nem volt hiábavaló az a sok „nyaggatás”, s hálásak lesznek tanáraiknak, akik nem engedték el a lázadó nebulók kezét. A pedagógusok pedig – látva egykori tanítványaik sikereit – érezhetik azt, hogy beérett munkájuk gyümölcse, s érdemes volt a tanári hivatást választaniuk.
Szimku András már mindkét oldalról kipróbálhatta magát. Tanulóként és tanárként is megállta a helyét, kiválóan teljesített, és irigyrésre méltó sikereket könyvelhetett el. Lapunkban korábban olvashattak egy interjút a 2009-ben az Év Tanárának választott Szimku Andrással, amelyben reményeit fejezte ki aziránt, hogy talán büszkék rá hajdani főiskolája, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola vezetői, oktatói. Nos, bízunk benne, hogy az újabb interjúfelkérés és az annak helyet adó rovatunk címe választ ad Szimku Andrásnak.

− Mondjon pár szót gyerekkoráról, középiskolai tanulmányairól!
− Mondhatom azt, hogy szerencsés gyermekkorom volt, mert a szüleim mindent biztosítottak számomra. Nem volt könnyű, hisz tanulnom kellett, de édesanyám intelme mindig előttem lebegett: „Ha vinni szeretnéd valamire az életben, akkor a tanulás legyen a legfontosabb.” Természetesen nem volt ínyemre, mert én is játszani szerettem volna, vagy a szomszéd gyerekekkel lófrálni. Most, felnőtt fejjel fogom fel, hogy amit akkor szereztem a tanulás által, az csakis hasznomra vált. A Salánki Mikes Kelemen Középiskolát végeztem el, csodálatos tanáraim voltak, akiknek ma is hálás vagyok minden rám fordított energiáért. Meg kell említenem Bendász Mária és Bartha Zsuzsanna angoltanáraimat, akik remek munkát végeztek. Életem végéig hálás leszek nekik ezért.

− Miért döntött a II. Rákóczi Ferenc Kárpátalja Magyar Főiskola mellett?
− Éremmel tüntettek ki középiskolai tanulmányi eredményeimért, ezért felvételi vizsgák nélkül vettek volna fel az egyetemre, igaz, olyan szakra, amilyet ők ajánlottak. Hát én nem azt választottam. Ragaszkodtam a beregszászi főiskolához, mert magyar közegben akartam tanulni. Úgy gondoltam, itt olyan minőségi oktatásban részesülhetek, amely európai szintű és kulturált légkörű. Visszaemlékszem, hogy alig voltunk még páran akkor, de valahogy úgy éreztem magam, mintha egy nagy család tagja lennék.

− Milyen szakot végzett? Hogyan tudta ennek hasznát venni?
− Angol nyelv és irodalom, történelem és világirodalom szakon végeztem. Ezek közül az angol volt életem nagy „szerelme”. Mindig is érdekelt, könnyen tanultam, és meg kell mondanom, igaz, csak most vallom be, hogy a többi tantárgyat kissé elhanyagoltam, az angol mindig előjogot élvezett. Már diákkoromban elkezdtem tanítani, és valami miatt úgy rohant velem az élet, hogy észre sem vettem, mennyi minden történt körülöttem. Megszereztem az összes kinevezést, kategóriát, versenyt nyertem, tanulmányi utakon voltam, szóval, amit el lehet érni az oktatásban, én, úgy érzem, elértem. Milyen hasznom származott ebből? Szerintem az egész életemre hatással van, és természetesen a rengeteg utazásomat is ennek köszönhetem, mert az angol nyelvtudásomat használom ilyenkor.

− Jelenleg hol dolgozik?
− A feleségem tudja a legjobban, hogy mellettem nem lehet unatkozni. A Jóisten engem mindig áthelyez valahova, ahol tevékenykednem kell, de aztán mindig továbbmegyek. Az élet úgy hozta, hogy nemrég tértem haza Angliából, ahol egy fél évet éltem. Jelenleg nem az oktatásban dolgozom, hanem egy külföldi utazási irodánál tevékenykedem külső munkatársként és tolmácsként.

− Mit adott Önnek a főiskola?
− Elsősorban egy olyan életszemléletet, amely szerint most élek és a két csodálatos gyermekünket is neveljük a feleségemmel. Tudást, intelligenciát, életfelfogást, műveltséget és rengeteg kellemes élményt, kell ennél több?

− Mi tetszett itt a legjobban?
− Először úgy éreztem magam, mint amikor gyermekét otthagyja az édesanyja a bolt előtt: csak néztem nagyokat, de elkezdődött egy új korszak az életemben. Új barátságok, ismeretségek, élmények, események, melyek mindig megmaradnak bennem.
Amikor a tanteremben ültem, mindig azt vártam, hogy vége legyen és befejezzem. Most pedig azt mondom, bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét, mert higgye el mindenki, nincs annál szebb időszak, még akkor is, ha akkor azt hisszük, hogy a vizsgák a legborzasztóbbak a világon.

− Van olyan diákélménye, melyet szívesen megosztana az olvasókkal?
− Nagyon sok van, és reggelig mesélhetnék, van, ami személyes, van, ami nem. De talán nem is lenne célszerű csak egy élményről beszélni, mert a mindennapok eseményei mindig hoztak meglepetést. Kellemes élmény volt az első gólyabál, amelyet izgulva vártunk mint elsős diákok, aztán másodikosként már felszabadultan, könnyedén és tapasztalattal rendelkezve hittük azt, mi vagyunk az „úr a háznál”.
Sokat gondolok a kedvenc tanáraim előadásaira, mert nemcsak tudást kaptam tőlük, hanem tapasztalatból is tanácsot adtak. Mindig jó véleménnyel leszek róluk, és bizony van, akikkel ma már baráti kapcsolatban vagyunk, amit anno el sem tudtam képzelni.

− Ön szerint miért érdemes a beregszászi főiskolát választani?
− Tudnia kell mindenkinek, hogy az ember a saját anyanyelvén tud a leghatékonyabban tanulni és elsajátítani dolgokat, ezért Márk fiunkat mi is magyar osztályba adtuk. Aki kitűz egy célt maga előtt, arra törekedjen, hogy elérje azt, bármi áron is. Igaz, a főiskola sokat változott azóta, hogy én befejeztem, de a miliő megmaradt, az ember kellemesen érezheti magát, és magas szintű oktatást szerezhet. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen tanintézményben tanulhattam, és remélem, hogy a főiskola úgyszintén büszke rá, hogy a diákja voltam.

− Mit köszönhet a főiskolának?
− Mivel nem szeretnék személyeskedni, ezért nem fogok neveket mondani, de mindenki, aki ezt olvassa, tudni fogja, kiről vagy kikről beszélek. Ők a főiskolai tanáraim, akik tanárt, pedagógust és nem utolsósorban embert formáltak belőlem. Örökké hálás leszek nekik ezért. Köszönöm a főiskolának, de tudjuk, hogy itt azoknak az embereknek a munkáját köszönöm, akik a főiskola hátterében állnak, hogy türelmesek, odaadóak voltak, és mesterfokon adták át azt a tudást, amelyet most én adok tovább.
Az egyik kedvenc idézetemmel szeretnék bátorítást adni a kárpátaljai fiatalságnak, hogy ne álljanak negatív szemlélettel az élethez:
„Vannak, akik mindig morognak, mert a rózsáknak töviseik vannak. Én hálás vagyok, hogy a töviseknek vannak rózsabimbói.” (Alphonse Karr)