Akikre büszkék lehetünk… Interjú Szokolova-Mitro Henriettával

A szórványban élő kisebbség fokozottan ki van téve a természetes beolvadás, az asszimiláció veszélyének. A kárpátaljai tömbmagyarság külső pereme is elindult a szórványosodás útján. A kétnyelvű közösségek, a vegyes házasságok, a közösségben megélt nemzeti öntudat hiánya az ukrán nemzet közösségi kereteibe, műveltségébe lépteti át a szórványban élő magyar nemzeti kisebbségeket, s minél kisebb számú ez a csoport, annál hamarabb és könnyebben megy végbe az asszimiláció.
Hatásos közösségi nevelésre lenne szükség ahhoz, hogy fennmaradjon a magyarság, és sikerüljön leküzdeni azt a nagyfokú érdektelenséget, amely a kérdést övezi. Magyar öntudattal rendelkező vezetőkre, lelkészekre, iskolaigazgatókra, elhivatott pedagógusokra van szükség, akik az anyanyelv szeretetét, a nemzeti öntudat magvait plántálják a szórványban élő kisebbségek tagjaiba, hogy ne szakadjanak el a gyökereiktől, s meggátolják a teljes beolvadást. Szokolova-Mitro Henrietta a Szolyvai Magyar Elemi Iskola oszlopos tagjaként nap mint nap felelősségteljesen tölti be ezt a szerepet.

− Mondj pár szót gyerekkorodról, középiskolai tanulmányaidról!
− 1982-ben születtem az ungvári járási Palágykomorócon. Az általános iskolát is itt végeztem el. Nagyon szerettem ide járni, mivel a tanáraim barátságos, meghitt légkört teremtettek számunkra, ahol kellemes volt a tanulás. Azt, hogy én a gyerekek oktatását választottam hivatásul, az első tanítómnak, Varga Etelának (nyugodjék békében!) köszönhetem. A tudásával, a gyerekek iránti törődésével szerettette meg velem ezt a szakmát. Persze gyerekfejjel ez felismerés még nem volt számomra tudatos.
A középiskolai tanulmányaimat a szomszéd községben, Sislócon folytattam. Mint már említettem, az első tanítómnak nagy szerepe volt abban, hogy én is pedagógus lettem, de azt, hogy az akkor még Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolának nevezett beregszászi főiskolát választottam, főleg a középiskolai osztályfőnökömnek, néhai Péntek Jankának köszönhetem. Ugyanis ő hívta fel első ízben a figyelmemet az intézményre, s a felvételi tájékoztatót is tőle kaptam.

− Miért döntöttél a II. Rákóczi Ferenc Kárpátalja Magyar Főiskola mellett?
− Főleg az inspirált, hogy a szülőföldemen magyarul tanulhatok, és az, hogy az akkori öt szak között szerepelt a tanítói szak, amely a legközelebb állt a szívemhez. Nem utolsósorban vágytam egy kis önállósodásra is. Tanítói szakon fejeztem be a Rákóczi-főiskolát 2003-ban, de már 2002-től elkezdtem a munkát Szolyván. Jelenleg is Szolyván dolgozom tanítóként.

− Mennyire egyeztethető össze a magánélet a tanítással? Jut időd mindenre?
− Nehezen, de összeegyeztethető, ugyanis a legtöbb iskolai, órán kívüli teendőmet igyekszem nem hazavinni, hanem ott elvégezni (persze órák után).
Mindenre azért sajnos nem jut mindig idő, 7 hónapos volt a kislányom, amikor visszamentem tanítani, bevallom, főként az anyagiak miatt. Anyósom volt a kicsivel 2 éves koráig, utána pedig beadtam bölcsödébe.
Az iskolai túlórák mellett különórákat is vállalok, s így nagyon kevés idő jut a gyerekre, de főként miatta csinálom.

− Mindig is pedagógus szerettél volna lenni?
− Igen, más terület, más szakma sosem volt számításban. Mindig a tanítás volt a fő cél.

− Miért döntöttél úgy, hogy szórványban fogsz tanítani? Hogy érzed, nagy áldozat volt ez a részedről?
− Annak, hogy én szórványban tanítok, előzményei vannak. Ugyanis nem volt ez így tervezve, így sikerült, teszem hozzá ma már, hála Istennek! A 2002-es nyári főiskolai pedagógiai gyakorlatomat Szolyván töltöttem, amikor is felkértek, hogy vállaljam el az az év szeptemberében induló első magyar osztály tanítását. Hivatkozva a még hátralévő főiskolás évemre meg a gyér ukrán tudásomra, nemet kellett mondanom. Csakhogy az élet mégis úgy hozta, hogy 2002 szeptemberében 60 év után megindult a magyar nyelvű oktatás 12 gyerekkel és velem. Hálás vagyok ezért a sorsnak! Azt, hogy végül is eleget tettem a felkérésnek, a szüleim, nagyszüleim befolyásának köszönhetem. De azt azért hadd tegyem hozzá, hogy az „igen” kimondásakor az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Sírt, mivel féltem a nagy távolságtól, hogyan kötöm össze a tanítást a tanulással, hogyan boldogulok majd az ukránnal és még sorolhatnám…, de örült is, mivel a tanítást mindig hivatásomnak éreztem, és végre eljött az alkalom, hogy kipróbáljam magam. Féltem is, de közben nagyon vonzott a dolog. Nem érzem vagy éreztem áldozatnak, sőt egy hatalmas kínálkozó lehetőség volt, amellyel örülök, hogy éltem.

– Mennyire naprakészek a tanulók az iskolában? Milyennek látod az oktatás színvonalát az elmúlt évekhez képest?
– A munkám során főleg azt tapasztalom, hogy a gyerekek igyekeznek elvégezni a feladataikat, és készülnek az órákra. Persze kivétel mindig van. Nem érzem, hogy csökkenne a színvonal. Bár volt arra is példa, visszajelzés (nem az én tanítványaim közül), hogy a mi alsó osztályainkban végzett tanulóknak nem elég magas a tudásuk más iskolásokéhoz képest.

– Mi a helyzet a nyelvkérdéssel? Hogy viszonyulnak a kisebbségi nemzethez?
– Olyan magyar nincs, aki ne tudna ukránul, de az ukránok jellemzően nem tudnak magyarul. A magyarok helyi nyelvjárásban beszélnek ukránul, nem beszélik helyesen a nyelvet.
Személyesen tapasztalataim sajnos nem túl pozitívak. Egyszer az ukrán középiskolában helyettesítettem a magyartanárt, amikor is az ukrán diákok (felsősök) a folyosón „magyar kecské”-t kiabáltak utánam, pedig biztosan tudták, hogy tanár vagyok, ráadásul osztálynaplót tartottam a kezemben. De ha az utcán, üzletben, kávézóban stb. magyarul beszélek, akkor is rám szólnak, nem épp kedves szavakkal, kérdezgetnek…

− Van olyan főiskolás diákélményed, melyet szívesen megosztanál az olvasókkal?
− Persze, sok ilyen van. Bár élménynek nem nevezhetem, de mégis legelsőként ez jut eszembe a főiskolai éveimről: közölték velünk az előkészítőben, hogy szeptember 10-én lesz az ünnepélyes tanévnyitó, és ezért szeptember 1-je helyett 10-én mentem fel a főiskolára, mert figyelmetlenségből azt hittem, akkor kezdődik az oktatás is. Tehát több mint egy hét „lógással” kezdődött az első tanévem. Utána sokszor emlékeztettek erre a csoporttársaim.

− Mit köszönhetsz a főiskolának?
− Főképp a tudást köszönöm, melyet itt kaptam, és persze a diplomámat is. Továbbá a sok élményért, örömteli percekért, az ott szerzett barátságokért, kapcsolatokért is hálás vagyok a főiskolának.

− Szerinted miért érdemes a beregszászi főiskolát választani?
− Mindenképpen a beregszászi főiskolára hívom fel a tanulni vágyó fiatalok figyelmét, mivel szerintem a legfontosabb az, hogy idehaza a saját anyanyelvükön tanulhatnak, és államilag elismert diplomát kaphatnak. Lényeges az is, hogy meghitt, családias légkörben, hangulatban folyik az oktatás, tanulás. Végül, de nem utolsósorban szakképzett pedagógusok várják a diákokat, akik tudásukkal, hozzáértésükkel, közvetlenségükkel a legjobbat próbálják, illetve hozzák ki a tanulni vágyókból.