Nincs terhesség, csak áldott állapot
Az anyaság a világ legnagyobb csodája. Szív alatt hordani, életet adni. Ha mindezt nem töltöd teljes lila ködben, nem lehet veled madarat fogatni a nap huszonnégy órájában (még a legnagyobb rosszullétek közepette is), te vagy a világ szégyene. Vagy legalább is az Anyák Klubjáé, ahonnan kiutálnak, még mielőtt bekerülhetnél.
Fájdogál? Normális a fájdalom (nem, rohadtul nem az!), rendeződnek a szerveid. Hányinger? Örülj neki! Azt jelenti, hogy minden rendben a kicsivel. Ja, hogy egész napos, hirtelen fogytál 5-7 kg-ot és munkaképtelen vagy? Egyrészt csinosodsz, másrészt rosszul csinálod, egyél erővel is! Ne hagyd el magad!
Az anyák, akik nem egy lakatlan szigeten vagy föld alatti atombunkerben hordták ki gyermeküket, valószínűleg találkoztak a kéretlen tanácsok, feddések áradatával. Az emberek stigmatizálnak, ítéletet mondanak. És persze mindig mindent jobban tudnak nálad. Azt is, hogy minek kéne örülnöd, mit kéne érezned.
A várandósságom időszaka egy nagy felismerést hozott számomra: tenyerestalpas bunkó paraszt tudok lenni másokkal, ha elszakad a cérna. Az elszállt hormonok pedig elég sokszor gondoskodtak arról, hogy gyakran, hirtelen szakadjon. De nem bántam meg (na jó, kicsit a stílust talán igen), mert enélkül idegroncsként toltak volna a szülőszobába. Nem érdekeltek a felvont szemöldökök, az elkerekedett tekintetek, ha hangosan ki mertem mondani, ha épp terhesnek éltem meg az állapotom, hogy nem volt komfortos a gyomormérgezésszerű nonstop rosszullét, hogy nem mertem beleélni magam az anyaságba, amíg nem voltunk túl a vízválasztó genetikai ultrahangokon. A veszélyeztetett terhességem miatt valójában még jóval azután sem.
Félreértés ne essék. Az eddigi legvagányabb (egyben legfélelmetesebb és felelősségteljesebb) dolog történt, történik velem. Nem lehetek elég hálás azért, hogy nem kellett évekig lesnem a naptáram, csalódottan dobni kukába hónapról hónapra az egycsíkos terhességi teszteket, hisz ahogy teret kínáltunk, azonnal becsekkolt a porontyunk. És a nehezítő körülmények ellenére (mert voltak bőven, de erről majd később) is velünk maradt, és szabadulásától uralkodik az óráink, perceink, másodperceink fölött. De ha nem lettem volna elég karakán, akkor a jószándékú ejnyebejnyékkel nemcsak elbizonytalanítottak volna, de bűntudattal, kétségekkel, az eleve rossz szülőség stigmájával ruháztak volna fel az Éncsakjótakartam Ismerősök, Rokonok, ahogy teszik azt rengeteg édesanyával. És a jószándékkal kikövezett út, ha nem is a pokolba, de a bűntudat bugyraiba, depresszióba, önutálatba kergetheti az egyébként is bizonytalan kismamákat, akiket nagyon sokszor a szülészeti osztály dolgozói vesznek csak igazán kezelésbe (Mit ordít? Nem kell ide fájdalomcsillapító, más is kibírta!; Ilyen mellbimbókkal akar szoptatni?; Miért szült gyereket, ha nem tud vele bánni? − csak pár “szösszenet”, amit ismerősök fejéhez vágtak orvosok, csecsemős nővérek). És akkor így indul, mínuszból a közös út…
Nyájas Olvasók! Ha várandós ismerősünk, családtagunk van, mi ne tegyünk azért, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Próbáljunk toleránsak lenni, és tartsuk meg magunknak a kéretlen tanácsokat, megjegyzéseket.
Pallagi Marianna