Ha már #mindmeghalunk, akkor hagyjatok élni
Szívem szerint én is táblát akasztanék a nyakamba, mint Homer A Simpson családban, és azt kiabálnám: közel a vég. Mármint nem a háborúnak, hanem a világnak.
A mi korosztályunktól ellopták a fiatalságot.
Húszas éveink legelején otthon ültünk a koronavírus világjárványa miatt, aztán amikor fellélegeztünk volna, kitört a háború. És még mindig huszonévesek vagyunk. A mai tiniktől meg én kérek elnézést, és ezúttal fogadjátok őszinte részvétemet, hogy csak a szorongáson tudunk osztozni. Néha azon gondolkodom, mi jöhet még, szóval gyere ránk, zombiapokalipszis, ugyan, mi baj történhet?
Mi, ukrajnai fiatalok halmozottan peches társaság vagyunk.
Nekünk a covidra és a gazdasági válságra jött a vérengzés. Mi nemcsak a klímaváltozás miatt szorongunk, hanem PTSD-nk van a háborútól (bár annyira nem poszttrauma, sajnos, mert ez még mindig tart). A fiúk a sorainkból nem a vodka-szóda shotoktól dőlnek ki, hanem a headshotoktól. És ez nem kamu, itt real time-ba megy a CoD.
Mielőtt bárki panaszkodással vádolna, elárulom: több mint félezer napja élünk egy olyan országban, ahol nyílt háború megy.
Ahhoz képest, hogy abban reménykedtünk, hogy lezavarják a dolgokat ’22 tavaszára, már ’23 nyarának a kellős közepén is túl vagyunk, és még mindig nincs semmi kecsegtető.
Megjegyzem: tinikorom nagy részében is volt fegyveres konfliktus, úgy szocializálódtunk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy az ország másik felében halomra lövik egymást az emberek. De azelőtt sem volt rózsás a helyzet a kétezres évek elején, meg állítólag a ’90-es és a ’80-as években sem (na, ezt nem láttam a saját szememmel, csak hallottam és olvastam róla).
Életem egy katasztrófaturista útvonal, amiről szívesen olvasnék egy Gluhovszkij-novellában vagy regényben, vagy megnéznék egy Black Mirror-részben. Ehelyett itt és most ebben élek.
Egy szép napon úgyis mind meghalunk, ez olyan biztos tény, mint az, hogy az ég kék, a fű zöld, az apa férfi, az infláció pedig nő. És rájöttem, hogy egyrészt még baromi messzinek érzem az elmúlást, másrészt meg már nem érdekel. Mert úgyis jön a klímaváltozás, és nem lesz ivóvíz, meg levegő se, úgyhogy kár stresszelni magamat ezen. Ja, ha meg tényleg ledobják az atomot, és majd éjfélkor kel fel a Nap, akkor meg tényleg mindegy.
És a mi generációnknak kellene majd a jövőt építeni. Jó vicc.
Magunkat is alig tudjuk összekaparni. Mert olyan csodás kilátásaink vannak, mint az emigráció és a tűrés.
Hogy tudjunk jövőt építeni, könyörgöm, ha jelenünk sincs?
Szeretnénk, szeretnék végre élni, nem csak létezni, robotolni naponta 8-12 órát, aztán az ágyba zuhanni hullafáradtan azon kattogva, hogy na, a fizetés mire elég, és eleve, meddig tudunk létezni egy háborús országban. Szeretnénk, szeretnék a hírfolyamomon bulifotókat meg egyéb vicces idétlenségeket, nem pedig halott katonák képét látni. Szeretnénk, szeretnék nem szorongani, hogy jó ötlet-e kiköltözni vagy itthon maradni.
Hahó, politikusok, világ vezetői, szeretnénk, szeretnék fiatal lenni!
Követeljük, követelem vissza az ellopott éveket!
Tudom, tudom: azok a delikvensek, akik tudnának ez ügyben tenni, nemigen fogják olvasni a soraimat. Szóval köszönöm, hogy nyilvánosan szoronghattam, remélem, ebből majd tanulunk, és majd, ha mi leszünk poziban, és a mi generációnk gyerekei lesznek fiatalok, majd csak szörnyülködve olvassák ezeket a sztorikat, hogy te jó ég, mi a franc volt a húszas években.
Addig is marad
a gyász meg a szenvedés.
Szabó Kata
Nyitókép: Reddit/FilthyFrankIsntDead