Minden napnak a maga gondja…
A peronon ülök és az embereket figyelem. Utazáskor általában ez a kedvenc elfoglaltságom, míg a vonatra várok. Egy óra alatt általában elég időm van arra, hogy halálra unjam magam, egyek-igyak és persze céltalanul nézelődjek.
Szeretem figyelni az embereket. Mármint nem mint valami kukkoló. Inkább csak kíváncsiságból és unaloműzésből teszem ezt. Mindig próbálom kitalálni, mi lehet az úticéljuk, miért indultak útnak, mi foglalkoztatja őket. A várakozók többségén ugyanazt a türelmetlenséget szoktam érzékelni, amit magam is folyamatosan tapasztalok ilyenkor. Ezenkívül… a mindennapi gondok jelennek meg az arcokon. Idegesség, szorongás, problémák sűrű felhője ráncolja az emberek homlokát, olyasmi, ami mindenkit érinthet, vagy éppen csak néhányukat.
– Mikor kapok fizetést?
– Mit főzzek vacsorára?
– Mik is a holnapi teendőim?
– Vajon rendben vannak a gyerekek?
Fiatal felnőttként mostanra hasonló gondok gyötörnek. Azon agyalok, vajon kitart-e a fizetésem hó végéig, nem maradok-e üres zsebbel, ha kifizetem a számlákat; mit főzzek, ami eléggé pénztárcabarát; hogyan segítsem a családomat; mivel tudom előrébb vinni saját életemet, hogyan segítsem jövőbeli céljaimat? De azért megmaradnak még a diákélet kérdései is: marad-e elég idő leadni a szakdolgozatomat? Mi lesz az államvizsgával? Kifutok a határidőből…
Ezek csak a mindennapok kérdései. Emellett azonban ott a jövőbeli házasságkötés gondolata, valami olyasmi, ami ott lebeg a mindennapokban, de a jelenlegi helyzetben inkább csak elhessegetem a lehetőségét. Ez valami olyasmi, aminek várnia kell. Végül is a közös élet várhat, de vajon meddig?
Tovább nézem az embereket. Hirtelen megszólít egy idegen:
– Meg tudná mondani az időt? A feleségemhez sietek, haldoklik – megbicsaklik a hangja, ahogy felteszi az egyszerű kérdést. A válasz után szomorúan ballag tovább. Valószínűleg most versenyt fut az idővel, hogy még láthassa feleségét. Nem tudhatom, hogy mi jár a fejében, de hasonló helyzetben átkoznám az időt, hogy ilyen gyorsan telik, s megfoszt a még létező lehetőségeimtől.
A bácsi elmegy, de a gondolat nem hagy nyugodni, hogy egyszer hasonló problémák fogják felölelni az én életemet is. Egyszer eljön az elmúlás ideje is. S lehet, egyszer majd az én férjem fog ilyen ábrázattal állni a peronon, várva egy hírt, melyet nem biztos, hogy fel tud majd dolgozni.
Fiatal felnőttként még sok problémával nem találkoztam, amelyekkel az idősebbek már igen. Mégis, látva mások gondterhelt arcát, egyre gyakrabban azt kívánom, bárcsak „mindössze” napjaink problémájával kellene megbirkóznom életem végéig – még ha időnként azokat is soknak érzem.
Éppen ezért megfogadtam, mostantól ezzel a mottóval élem napjaimat:
Minden napnak elég a maga gondja-baja.
Mt, 6:34
Talán felesleges előre foglalkozni olyan gondokkal, melyeknek ma még nincs helye a gondok tornyában. Azt hiszem, így talán kicsit egyszerűbb és tehermentesebb lehet az élet. Még ha ez a gondolat olyasmi is, melyhez szinte lehetetlen igazodni.
Orbán Viktória