„Itt nem a zenész áll a középpontban” – Interjú a Trinitas Band együttessel

Istenért lépnek fel, Róla szólnak a dalok, Őérte vannak a próbák – vallja a Trinitas Band együttes, melyet sokan Kárpátalja legjobb keresztyén bandájaként emlegetnek. Váradi Enikő, Balogh Marianna, Dracskó Béla, Szanyi Ádám és Farkas Györgyi mondják el történetüket, útjukat, melyen végig az Úr egyengette lépteiket.

 – Mikor és milyen céllal jött létre az együttes?

Enikő: 2010-ben alakultunk az Ungvári Református Egyetemi Gyülekezet közösségének dicsőítő csapataként. Hárman maradtunk meg abból az együttesből: Ádám, Béla és én. Azután csatlakozott hozzánk Györgyi és Marianna.

Az volt a célunk, hogy a helyi gyülekezetben megerősítsük a dicsőítés szolgálatát és ezt a fajta irányvonalat terjesszük. Ebből fokozatosan egy keresztyén zenekarrá nőttük ki magunkat.

– Hogyan kerültetek Ungvárról Beregszászba?

Enikő: Eleinte Ungvár volt a központunk, mert az egyetemi évek oda fűztek. Ott ismertük meg egymást, így születtek a barátságok, viszont ez egy ideiglenes állapot volt. Befejeztük a tanulmányainkat és azután mindenkit az élet, a munka máshova sodort. Beregszász lett a legközelebbi pont, ahova el tudtunk jönni próbálni.

– Ádám, Enikő és Béla alapító tagjai az együttesnek. Többiek: ti mióta zenéltek a csapattal?

Györgyi: Két éve énekelek a Trinitas Band-ben.

Marianna: Az együttest körülbelül tizenöt éves koromban ismertem meg. Mindig is úgy emlegették, hogy Kárpátalja legjobb keresztyén bandája. Amikor először hallottam őket koncertezni, hasonló véleménnyel voltam magam is.

Megismerkedtem a tagokkal, közülük többen is barátaimmá váltak. Körülbelül másfél évvel ezelőtt engem is maguk közé vettek. Nagyon örültem és hálás voltam érte.

– Meséljetek magatokról: honnan jöttetek, mivel foglalkoztok, milyen hangszeren játszotok?

Györgyi: Váriból érkeztem. Budapesten tanulok az Egressy Béni Konzervatórium jazz-ének szakán. Korábban az ungvári zeneművészeti szakközépiskolában szereztem ének-karmester diplomát.

Ádám: Én Nagydobronyban élek. Az Ungvári Nemzeti Egyetemen tanultam matematika szakon. Amikor azt befejeztem, a Nagydobronyi Líceumban kaptam állást mint matematika-informatika tanár. Az együttesben gitáron játszom.

Enikő: Visken nőttem fel. Én is az Ungvári Nemzeti Egyetemen tanultam, nemzetközi kapcsolatok és magyar nyelv és irodalom szakon szereztem diplomát. Ezt követően felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Néprajzi Doktori Iskolájába, ahol PhD-képzésben veszek részt. Mellette újságíróként dolgozom a Kárpátalja hetilapnál, illetve a Kárpátalja.ma külsős munkatársa vagyok. A Trinitas Band-en kívül a Sodró népzenei együttes vezetője vagyok, illetve a kárpátaljai táncházmozgalmat próbálom népszerűsíteni. A Visk Jótékonysági Alapítvány ügyvezető igazgatói munkálatait is ellátom már egy éve. Fő hangszerem a zongora, de szabadidős tevékenységek alkalmával a gitár is kezembe akad.

Marianna: Nagydobronyban élek, jelenleg színészként tevékenykedek a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban, mellette a Sodró zenekar énekese vagyok. Fő hangszerem a zongora, de mellette gitározok is ugyanilyen gyakorisággal.

Béla: Beregszászban lakom és a Nagyberegi Református Líceumban dolgozom nevelőtanárként. Gitáron játszom, de ha van rá igény, más hangszerek is előjönnek.

– Kinek az ötlete volt a Trinitas Band elnevezés?

Enikő: Maga a név Szentháromságot jelent. Sokáig gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a nevünk. Az elején UREGY-Band (Ungvári Református Egyetemi Gyülekezet) néven szolgáltunk. Szerettünk volna egy új nevet, hiszen az egyetemi évek után is arra az elhatározásra jutottunk, hogy folytatjuk tovább a szolgálatot. Szeretnénk átadni mindazt, amit az Úr a szívünkre helyez. Sok ötletünk volt, de végül Szanyi György, egy számunkra nagyon kedves és hozzánk közel álló lelkész ajánlotta a Trinitas nevet.

Ádám: Ez a név már első hallásra megtetszett.

Enikő: Leginkább azért szerettük meg, mert benne van az alap bizonyságtételünk: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ez az alap tan megtalálható az egyetemes keresztyén egyházakban is, sok felkérésünk érkezik katolikus, evangélikus közösségekből is.

– Hogyan tudjátok összeegyeztetni azt, hogy gyakoroltok, de közben mély tartalmú dicsőítő énekekről van szó? Vagyis mennyire sikerül elmélyülni, amikor oda kell figyelni egymásra, a zenére, a ritmusra stb.?

Enikő: Azért nem úgy kell elképzelni, hogy ott ülünk a próbán együtt átszellemülve. Mi is emberek vagyunk. Sokféle környezetből érkezünk, különböző lelki állapotban. Igyekszünk az elején imádkozni, mert fontos ráhangolódni a dalokra. Sokszor viszont húsz percbe telik, míg összeszokunk, lenyugszunk. Az elején gyakran azzal megy el az idő, hogy zongoráért, kábelekért rohangálunk. De ezek után jó együtt lenni. Sokat nevetünk is és hülyéskedünk, amikor egy-egy dal átírásán, stílusán dolgozunk. Előfordul az is, hogy nem feltétlenül jó a hangulat. Például, amikor sietni kell, és még nem készültünk el, olyankor mindenki ideges. Ettől függetlenül azt tudom mondani, hogy szeretjük egymást, és szeretünk együtt szolgálni, dicsőíteni a színpadon, ami nagyon fontos, hiszen van egy lelki része is az egész folyamatnak, és fontos, hogy érezzük a kölcsönös egymásra hangolódást.

– És a fellépések alatt mennyire tudtok elmélyült lelki állapotba kerülni vagy abban megmaradni?

Béla: Lámpaláz mindig van, de jó esetben az első két ének után eltűnik. Általában oda tudok figyelni, mert szeretem megtanulni a dalokat. Ritkán nézem a kottát. Az elmélyülés nagyban a lelki állapotomtól függ, vagyis attól, hogy a szöveg milyen összhangban van a lelki életemmel.

Györgyi: Ha kevés a próba, akkor izgulunk. De egy idő után rájövünk, hogy Isten van a középpontban, Őérte vagyunk itt, Őt dicsőítjük.

Marianna: Sokszor előfordult már, hogy az izgalom, az időhiány vagy más összeugrasztotta a zenekar tagjait és nem úgy álltunk színpadra, ahogyan kellett volna. De a koncertek alatt minden tag megértette, hogy mi a valódi oka a zenélésünknek. Amikor énekelek, figyelem az embereket, és ez hatással van rám. Előfordult, hogy koncert után lejöttem a színpadról és elsírtam magam örömömben, látva Isten munkáját, amit általunk, zenénk által közvetített az emberek felé. A szövegek pedig, még ha sokadszor is éneklem őket, mindig valami újat mondanak.

 – Milyennek látjátok a közönséget, amikor énekeltek, zenéltek?

Béla: Én szeretném látni, ahogyan a közönség is velünk énekel. De nem mindig van így. Sokat segít, ha ki van vetítve a dalok szövege.

Marianna: Amikor színpadra állok, megpróbálok minden önnön problémát mellőzni és a közönségre meg a zenekarra figyelni. Szeretem nézni, miként munkálkodik Isten az a 20-30-40 perc alatt, amíg mi zenélünk.

– Leginkább milyen témájú, milyen stílusú dalokat adtok elő?

 Enikő: A lassúbb dalok állnak közelebb hozzánk, azokat könnyebben ki tudjuk dolgozni, el tudunk benne mélyedni, hiszen többnyire a bűnbánásról szólnak. Természetesen gyorsabb dalokat is választunk, mert az Istennel való kapcsolatban benne van az öröm és a boldogság is.

– Ki választja ki a dalokat?

Ádám: Ha valakinek megtetszik egy ének, akkor azt ötletként feldobja. És ha a nagy többség rábólint, akkor megpróbáljuk feldolgozni. Vannak olyan dalok, amelyek tetszettek, de nem éreztük magunkénak, ezért nem énekeltük.

Enikő: Béla nagyon sokat segít ebben, ő nagyon ügyes, profi gitáros. De igazából mindenki hozzátesz valamit. Van egy dobosunk (Demes Tibor), aki csak a nagyobb fellépések alkalmából csatlakozik hozzánk, neki is sokszor vannak jó ötletei.

– Mi a legnagyobb nehézség az együttzenélésben?

Ádám: Ungváron sokszor napi szinten összejártunk. Most már mindenki máshonnan érkezik és mindenkinek megvan a maga elfoglaltsága, elég nehéz összeegyeztetni az időpontokat. Ez talán a legnagyobb nehézségünk. Hangszerek tekintetében is akadnak gondok. Nincs saját zongoránk, felszerelésünk, így igyekszünk azt mindig kölcsönözni, kérni valakitől.

– Többnyire fiatalok körében léptek fel. Hogyan látjátok, az elmúlt hat évben mennyire változott a fiatalság?

Marianna: A fiataloknak, úgy tűnik, nincs idejük Istenre. Bár a nagyobb rendezvényeken sokan vannak, mondhatnám minden éven egyre többen, de, sajnos, sokszor nem az Úr miatt jönnek. Mégis szükségesnek látom ezeket az alkalmakat, mert nem tudjuk, melyik fiatalnak mikor villan fel a fény a szívében.

Béla: Nem vagyok annyira idős, ezért nem gondoltam volna, hogy én is, mint az idősebbek, azt fogom válaszolni, hogy „bezzeg a mi időnkben”. Mégis ezt kell mondanom. Mivel iskolában dolgozom, sok rendezvényen látom, hogy nehéz lekötni a fiatalok figyelmét. Az biztos, hogy akik a mostani ifjú generációval foglalkoznak, azoknak nincs könnyű dolga.

Györgyi: Korábban, amikor elkezdtem alkalmakra járni, akkor a barátaim is nagyon lelkesek voltak. Örültek, ha volt egy-egy rendezvény. Úgy látom, hogy mostanában sokan csak azért járnak, hogy letudják. Nem látom bennük azt az örömöt, mely abból származna, hogy együtt lehetnek az Istennel.

– Ti hogyan kerültetek közeli kapcsolatba az Úrral?

Marianna: Gyerekkoromtól kezdve a szüleim végtelen türelemmel és alázattal vallásos nevelést biztosítottak nekem. Nagy szükség volt rá, mert nem voltam egy jó gyerek.
Megpróbálom az Ő szolgálatába állítani az adottságaim. Nem vagyok tökéletes, de tapasztaltam, hogy az alázat, a türelem, a kedvesség, az önzetlenség és a jóindulat csodákra képes a mai világban is.

Györgyi: Ötéves korom óta énekelek. A mezővári gyermekkórusnak, majd a KRISZ-együttesnek voltam a tagja. Úgy érzem, hogy folyamatosan Isten közelében voltam. Egy mélyebb megtérésem egy ifjúsági találkozón történt három éve.

Ádám: Fiatalkorom óta Isten közelében élek: jártam istentiszteletekre, gyerekalkalmakra. Egy konfirmandus tábor alkalmával kerültem még közelebb Istenhez, azóta járok az útján és próbálok ott maradni. Néha meglankadok, de az Úr mindig erőt ad ahhoz, hogy előre tekintsek.

Béla: Zenén keresztül ismertem meg az Istent, vagyis Ő így ismertette meg magát velem. Ez egy másfajta műfaj. Itt nem a zenész áll a középpontban, hanem Ő, akiről éneklünk. Hátrányomra nem gyermekkoromtól ismertem az Istent, de hála Neki így is megtérhettem Hozzá! A kapcsolatunk hullámzó, de nem miatta, hanem sajnos engem sodornak el néha az élet hullámai.

Enikő: Liceistaként minden erőmmel igyekeztem lázadni az Isten és saját magam ellen. Meg akartam érteni mindent. Harcoltam, pereltem az Istennel. Körülbelül 2008-ban eljutottam odáig, hogy ki tudtam mondani: most már leteszem az életemet a kezedbe. Ezen az úton is rengetegszer elbukok. De érzem, hogy van egy kapcsolat. Emlékszem, egy este hazamentem, letérdeltem és könyörögtem az Úrhoz, hogy most már vegye el a bűneimet, mert már érzem jelenlétét az életemben. Másnap az istentiszteleten hallottam azt az igét, hogy „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, az enyém vagy”. Ez volt számomra Isten válasza. Akkor tettem le a „kardot” és úgy érzem, akkor kötöttünk szövetséget.

– Milyen pluszt jelent az életetekben az, hogy a Trinitas Band tagjai lehettek?

Béla: Sok áldásban lett részem a zene által. Jó együtt zenélni. Akkor a legjobb, ha harmónia van közöttünk is. Mostanában ritkábban jönnek össze a próbák és a közös bandázások, de úgy érzem, türelmesek vagyunk és maradunk egymáshoz.

Marianna: A Trinitas Band lehetőséget nyújt arra, hogy akár nagyszabású, akár apró közösségben tartott keresztény rendezvényeken az emberek szeme elé kerülhessek és bizonyítsak Isten által. A zenekar pedig a lehető legkülönfélébb emberekből állt össze, nagyon szórakoztató egy-egy jól összehozott fellépés, vagy akár próba. Szeretem őket nagyon és nekik is hálás vagyok.

Enikő: Elsősorban lelki feltöltődés. A mindennapok gondterheltségéből jó néha kiszakadni, talán úgy lehetne lefesteni, mintha a béke szigete lenne, ahol sokszor erőt tudunk meríteni a további megpróbáltatásokhoz és munkához. De a legnagyobb plusz talán az, hogy a szolgálataink által mások is épülhetnek.

 

Bundáné Fehér Rita

Kárpátalja.ma